Jakatics-Szabó Veronika alkotásai

A képregényekkel kapcsolatban gyakran felmerül a kérdés: mi volt előbb, a szöveg vagy a kép. A tyúk meg a tojás klasszikus kauzalitása többnyire megmarad körkörös, egymásba forduló kapcsolatnak, eltekintve azoktól az esetektől, amikor biztosan megállapíthatjuk, hogy a szöveg volt előbb. Az irodalmi szövegek képregényként való adaptációja nem újkeletű műfaj. A Vörös és fekete szóbuborékok formájában történő abszolválása klasszikus életmentő trükk a vizsgára egy éjszaka alatt felkészülő diákok körében. A klasszikusok népszerűsítése mellett a képregényként való feldolgozás szolgálhatja a szöveg újraértelmezését is, hiszen a műfaji áthelyezés új kapcsolatokat, összefüggéseket tárhat fel.

Jakatics-Szabó Veronika versképregényei esetében is hasonló törekvésnek lehetünk a szemtanúi, amennyiben a képkockákba ültetett verssorok közt új, vizuális hálózat kibontakozását szorgalmazza a festő. Aki nem első ízben dolgozza fel férje, Rónai-Balázs Zoltán verseit, ám az idei év sorozattá összeálló termését most első ízben tekintheti meg így, együtt a hazai közönség. A Molnár Ani Galéria művésze úgy tűnik, most látta beérni az általa kultivált hibrid műfajt, hiszen nemcsak a KOGART Galériában vendégeskedik, hanem verses képeit idén könyvként is megjelenteti.

A képregény formának megfelelően a KOGART Galériában nem klasszikus táblaképek, hanem afféle képes versfüzetek várnak minket. A pici fémkapoccsal lezárt, „borítójukon” címet viselő vászon-füzeteket a látogató nyithatja ki, hogy aztán a széttárt felületen böngészhesse a versképeket. Az interakció egy lépéssel és egy érintéssel közelebb hozza a képeket a nézőhöz, így máris könnyebben hangolódunk rá a nyugati képregények sajátos, nyilakkal és szóbuborékokkal áttört, szabálytalan egyenesekkel határolt képkockáira.

Jakatics-Szabó nagyon is komolyan veszi a képregényszerű ábrázolást. A perspektíva, a fokalizáció, a nézőpontváltások mind a képregény megszokott ikonológiáját követi, így ahol a vers azt állítja, „laposan cikkan tekintetem”, ott valóban megkapjuk a teljes képkockányivá növesztett, trapézzá laposított szempárt.

A képregény műfajának egyszerű, helyenként banális ábrázolásmódjának az átvétele gyakran olyannyira uralja Jakatics-Szabó képeit, hogy a versek újraértelmezése helyett egyszerű, képes átiratokat, a képregény műfajának megfelelő illusztrációkat kapunk. Így történik ez például a Van kalitom című verskép esetében, ahol a vizuális ábrázolás szinte szóról szóra elmutogatja a költői képeket. A verssorok iskolásan skandálható időmértéke afféle festészeti activity-vel társul, ahol a „bülbül madár”-tól a a fotel zsíros karfáján át, egészen a „senki se jönne mulatni velem” sor telefonos kontaktlistás ábrázolásáig mindent szó szerint megkapunk képen is.

A képek forrása: KOGART Galéria

Hasonló logika mentén készült A bögre kékje című képpár is, ahol a vers „Nincs macskánk” felütését egy „Gazdálkodj okosan”-szerű, kanapés-íróasztalos lakás, valóban macskamentes alaprajzával illusztrálja Jakatics-Szabó. A szó szerinti ábrázolás a vers képeit is banalizálja, pedig azok önmagukban nézve képesek beszippantani az olvasót az üres lakás kontemplatív csendjébe. Ezeknek a képeknek az esetében erőteljesen kirajzolódik a szöveg időbeli elsőbbsége, amely a képek illusztratív egyszerűsége miatt a vers dominanciáját eredményezi, kibillentve kép és szöveg egyensúlyát.

Akadnak azonban olyan mesteri adaptációk is, ahol a képi ábrázolás, bár megmarad a képregényszerű egyszerűségnél, kiemeli a vers kevésbé explicit kapcsait. Az Első cigaretta képkockái az emlékező és az emlék ritmusa szerint ékelődnek egymásba. Az első két versbuborék a hamuból jósoló kisfiú képét vetíti elénk, amint a kép keretét jelentő szőnyegen turkál a hamutartóban. Efelé fordul a kép két szárnyának alsó sávját teljes egészében betöltő felnőtt férfi arca, mintegy emlékező keretbe fogva a fenti jelenetet. A kompozíciót körbeöleli a merengés színhelyét jelentő konyha képe, amely szinte határvonal nélkül úszik át az éjszakába meredő ablak és a férfi fején nyíló, csillagos égbe tekintő rés víziójába. A képi ábrázolás ebben az esetben nem csupán illusztrálja a verset, hanem újonnan létesített kapcsolatokkal értelmezi is azt. A vers közepének és végének egy sávvá olvasztása összeolvassa a távoli verssorokat, így újfajta ritmust ad a szövegnek. Az egymásba úszó képkockák afféle vizuális enjambement-t hoznak létre, ami nemcsak egyensúlyba hozza, hanem elválaszthatatlanná is teszi a képet és a szöveget.

Hasonló ritmust épít fel Jakatics-Szabó a Nagy, puha tankok jönnek… című verses kép esetében, ahol egyrészt a „fekszem fekete gézben” kép szöveges ismétlődésére rímel a festmény, másrészt a címben is szereplő, puha tankokat vizionáló alak képét vetíti a költői kép fókuszába. A középső képsáv bal oldalát elfoglaló, lila lepedőn pihenő alak ugyanis a középső sáv jobb oldalára érve a gúlává hajtogatott lila textúrára rajzolt figura lesz, aki a mértani alakzat csúcsával érinti a fejében vonuló puha tankokat, amelyek végül egy EKG lágy hullámaivá szelídülnek. A festmény ismét a vers képi kohézióját erősíti új, vizuális utak mentén térképezve fel a szöveg kapcsait.

Jakatics-Szabó Veronika képei ugyan nem minden esetben kommunikálnak sikeresen a kiválasztott versekkel, ám ahol megteszik, ott izgalmas játékra késztetik a néző-olvasót. A kép szimultán világában kedvünkre kalandozhatunk a vers alapvetően szukcesszív, az olvasás linearitását követő terében.

A kiállítás 2011. november 11-ig tekinthető meg.