1671-ben járunk: két év van már csak hátra Molière úr életéből, vagyis – A képzelt beteg kivételével – túl vagyunk már mind a nagy műveken, melyekben a szerző mindenkit alaposan helybenhagyott korra, nemre, társadalmi pozícióra való tekintet nélkül. A XVII. század legnagyobb és legszórakoztatóbb társadalomkritikusától egy ilyen pillanatban összegzésfélét várna az ember; a korábbi tapasztalatok desztillálását, pláne akkor, ha valakinek az élő, lélegző színházzal olyan intim kapcsolata van, mint a francia szerzőnek, aki bizonyos értelemben ifjúkori, majd’ másfél évtizedig tartó vidéki létezéséből építette fel pazar életművét.
 Varga József és Trill Zsolt |
És mégis és mégsem: Molière ezúttal is szembemegy a jogos elvárásokkal, és a pálya végéhez közeledve az általa már oly sokszor újrahasznosított commedia dell’arte hagyományaira építő bohózatot üt össze, amelyben szokásos elemkészletét forgatja. Két (ezúttal feleség nélküli) apának négy gyermeke akarja a határozott atyai tiltás ellenére összebogozni élete szálait, s a Molière-nél mindig ügyetlenke, mert a nap huszonnégy órájában kizárólag a szerelemre gondoló szerelmesek kénytelenek külső segítséget igénybe venni, ezúttal nem egy cserfes szolgáló, hanem a minden hájjal megkent szolga, a címbeli Scapin személyében. A zsugori apákat meg kell leckéztetni, a pénzüket természetesen elszedni, a szeretőket egymás karjaiba lökni, s közben Scapinnek ügyelnie kell arra is, hogy önmaga végül elégedetten távozzon a színről; igaz, ez utóbbit megakadályozza egy építkezés mellett elhaladva a fejére zuhanó súlyos szerszám.
Szóval már megint itt van a szerelem, de ez az egész oly habkönnyű és hibátlan, oly frivol és professzionális, hogy az már-már gyanakvásra ad okot: kérdezem én, hogy, mondjuk, a Tartuffe, A mizantróp után vajon mi viszi rá az embert, hogy látszólag tét nélkül, csupa ismert sablonnal szórakoztassa el magát és nézőit? Talán titok lappang itt, s a nagy román rendező, Silviu Purcărete az igényesen összeválogatott műsorfüzetben ki is fejti nem feltétlenül eredeti nézetét, miszerint Molière maga lenne Scapin, illetve fordítva: Scapin tulajdonképpen Molière-nek, a művésznek az önarcképe.
 Jelenet az előadásból |
Márpedig ha ez igaz, akkor a színpadon nem annyira a felhőtlen, óramű pontossággal működő bolondériát, mint inkább egy változatos pálya sikerekkel és kudarcokkal egyformán teljes lenyomatát kellhet látnunk. Röviden: Purcărete kitartóan keresi a napsütötte felszín mögötti árnyas mélységeket, s bár nem állítom, hogy meg is találja (hogy mindig megtalálja) őket, az, amit színre visz, nem egyszerűen megállja a helyét, hanem minden másodpercében, minden ízében magán viseli a (két) nagy mester kezenyomát.
Trill Zsolt Scapinje ugyanis tényleg sok mindenhez ért az átlagot messze meghaladó módon: kiöregedett bűvészinas, hibátlan emberismerő, mágikus játékú zongorista, életveszélyes mutatványokat űző artista, de legelsősorban irigylésre méltó, fanyar humorú életművész. A benne szunnyadó erők és kivételes képességek csak valódi kihívás esetén lépnek működésbe: az első jelenetben mintha végtelen, téli álmából ébresztené a kétségbeesett, segítségért ácsingózó Octave. Ahogy a rozsdás gépezetet megolajozzák, Scapin egyre inkább belejön a dologba, egyik trükkből következik a másik csel. Imád és tud is improvizálni, sőt néha mintha szándékosan hajítaná a gyeplőt az amúgy mindig általa irányított lovak közé: gyermekien kíváncsi énje szeret kísérletezni, az eredménytől függetlenül, de az egész lényét átható elegáns nyeglesége betudható annak is, hogy mindig legalább másfél lépéssel az önző uraságok előtt jár. Egyszóval: valóban nem középiskolás fokon, hanem művészi szinten lop, csal és hazudik, és mindezt különösebb érdek nélkül, l’art pour l’art teszi, figurája pedig ettől marad konzekvens. Trill a bohócot hibátlanul hozza (tegyük hozzá: sokadszor, számos ismerős gesztussal, akrobatikus mozdulatokkal, mókás hanghordozással), a filozófust azonban mintha nem találná.
 Rácz József, Trill Zsolt és Mészáros Tibor |
Purcărete viszont megtalálja a sokszor kipróbált molière-i típusok mögött az egyéniséget: még ha a végeredmény (természetesen?) paródia is lesz, mindegyik szereplő megnyugtatóan egyéni kontúrokat kap. Melyeket aztán a színpadon ki-ki saját képességeitől függően tölt meg vagy hagy meg „csak” körvonalnak. (Ez utóbbit látjuk a női alakításoknál: Szűcs Kata és Orosz Melinda szerelmes lányok – sem több, sem kevesebb nem állítható róluk. Az eseményeket figyelő festett képből a zárlatban hús-vér alakká változó Oláh Zsuzsa a titkok kimondásával hoz úgy-ahogy megnyugtató véget.) Nekünk a nézőtéren az is jó, ha csupán a skiccet látjuk, de ha valaki bátor kézzel nyúl az ajándékba kapott alapanyaghoz, valódi élvezet lesz nézni, ahogy bánik vele.
Ilyen például a két, látszólag egyformán szerencsétlen és a felnőtt életre egyaránt képtelen, apja nadrágja mögé bújó fiú. Mészáros Tibor gumilábú, kitömött hasú és potrohú, mindig ugyanolyan uzsonnáját mindig ugyanolyan mozdulattal előrántó és kétségbeesetten majszolni kezdő, nagyra nőtt elemista, Rácz József kisebbségi komplexusban szenvedő, minden hangos szóra összerezzenő, apja nevének hallatán pedig egyenesen magát összevizelő kisember. Ez utóbbi nem is csoda: Varga József vehemens és határozott, mindig mindenkire dühös apafigurája mellett nem sok babér teremhet az érzékeny lelkületű ifjú számára. A másik, Garay Nagy Tamás alakította atyáról hiánytalan bizonyítványt állít ki hosszú némajelenete, amikor hideg nyugalommal tornyozza fel önmaga elé a két főnek is bőséges vacsorát. Két szolgáról nem esett még szó: Vranyecz Artúr fakó alakítását ellensúlyozza az eseményeket majd’ végig némán felügyelő Olt Tamás, aki mindig jó időben van jó helyen, aki mindig mindenkiről mindent tud – vagy legalábbis kiismerhetetlen fizimiskája képes ezt elhitetni velünk és a színpadon lévőkkel egyaránt.
 Trill Zsolt. Fotó: Máthé András (A képek forrása: Csokonai Színház) |
A rendező állandó alkotótársai segítenek ezúttal is az összetéveszthetetlen purcărete-i hangulat megteremtésében. Vasile Şirli zongorafutamai Scapin kezei között hipnotikus erőre tesznek szert (zenész: Szentai Cecília): a szemfényvesztő ihletet és erőt merít belőlük, játszótársaiból pedig játékszereket varázsol a zene segítségével. Helmut Stürmer lerobbant, egy félbeszakadt felújítás alatt álló kávéházi szegletet tervezett, sok meghökkentő aprósággal: a zongorából periratok garmadája kerül elő, a székekből megmászható hegyet hord össze, s az építkezés kellékei általában sem engedelmeskednek a fizika törvényeinek.
Az összetevők tehát egytől egyig megvannak, ám a román mestertől megszokott (és elvárt) nagy formátumú varázslatnak ezúttal valahogy nem akaródzik megszületni. Az alig bő kétórás, minden pillanatában profin kivitelezett előadás végén így aztán azon tűnődik a recenzens, hogy előzetes gyanakvása és a rendező személye és nyilatkozata által felkeltett kíváncsisága ellenére Scapin históriája talán tényleg csak könnyed ujjgyakorlat lehetett Molière számára? Mert hogy Purcarete most csupán annak látja és láttatja, az biztos.