A színészből lett rendező, Guillaume Canet első két filmje is manipulációkra és megtévesztésekre épülő, társadalmi áthallásoktól sem mentes, decens midcult zsánerdarab. A bálványom médiaszatírájában a nagymenő tévéproducer próbál saját bejáratú csicskát faragni a csatorna legmenőbb arcának asszisztenséből, és a drogokban, szexben, döglött állatokban bővelkedő pszichológiai játszma végül néhány hullával is gazdagítja a saját karrierről álmodozó bólogatójános pályakezdését. A négy évvel később elkészült – nálunk a 2007-es Titanicon debütált – Senkinek egy szót se! az ártatlanul megvádolt férfiember jól bejáratott thriller-sémáját vegyítette torokszorító melodrámával, de a fekete humor eltűnésén túl Canet világképe nem sokat változott: jólelkű főhőse szintén hazugságok és önámítások hálójában vergődve keresi saját boldogságát, eközben egy időre középosztálybeli barátai helyett a külvárosi gengszterek között lelve menedéket. Az Apró kis hazugságok elsősorban kiteljesíti az eddigieket: Canet ezúttal olyan sémát választott, ahol sem a szatíra gúnyvigyora, sem a thriller feszültsége nem tereli el a figyelmet a címben is jelzett fenoménről.
A nagy borzongásban évtizedes cezúra szabdalja a hajdan világraszóló barátságokat, az Apró kis hazugságok társaságának ekkora sokkal nem kell szembenéznie: minden évben összejönnek a leggazdagabb haver vidéki nyaralójában, és az idei alkalom sem alakulna másképp, ha az egyikük nem töri össze magát részegen. Még a kórházfolyosón eldől, hogy a kiruccanás így sem maradhat el, majd gondolnak sokat a haldoklóra és küldenek neki sms-t, de mivel legközelebb csak jövő ilyenkor ér rá mindenki, menni kell. A cselekmény első fele főképp a házigazdára koncentrál: a kortárs francia film egyik legjellegzetesebb arca, François Cluzet már a Senkinek egy szót se! főszereplőjeként is remekül hozta az összeomlás szélén tántorgó, középkorú férfit, és sokáig úgy tetszik, az Apró kis hazugságok is az ő szétcsúszásának története lesz, de aztán mégsem. Néhány hevesebb szóváltás és némi szintén nem túl higgadt szekercelengetés után a figura csendes rezignáltságba süllyed, hogy átengedje a rivaldafényt a többiek defektusainak – Canet filmje pedig ettől a ponttól kezd ziláltabbá válni.
 Jelenetek a filmből |
Míg a házigazda saját drámája – kissé banális katalizátorától függetlenül – a film legerősebb pontja, ahol Cluzet színészi jelenlétének köszönhetően az elfojtott stressz kitörései a maguk abszurditásában testesítik meg a szakmai és magánéleti sikerei ellenére is egyre frusztráltabb figura zavarodott elkeseredettségét, a többieknek nem jutott ennyire hálás vagy legalább jól megírt szerep. Évtizedeken keresztül húzott, majd elszúrt viszonyok, a legyet is röptében-attitűdtől szabadulni nem tudó késő-harmincas szenvedései a megállapodással, a látens homoszexualitás felvállalása – megannyi drámai potenciált rejtő téma, melyeket nagyrészt a kiszámítható rutin eszközeivel bont ki a rendező.
A nagy közös múlttal rendelkező társaságok összehozására épülő történetséma működésének sikere azon áll vagy bukik, hogy az alkotóknak miképp sikerül feszültséget csiholni a maroknyi karakter között. Legyen szó bármilyen műfaji közegről, a közös traumát kiemelő horrorról (mint Stephen King Az című regénymonstruma) vagy az értékvesztés és egy idea halálának élményét körüljáró olyan drámákról, mint Denys Arcand a posztmodern burzsoáziát ostorozó ikerfilmjei (Az amerikai birodalom bukása, Barbárok a kapuk előtt), a cselekmény dinamikáját minden esetben a mikroviszonyok változásai adják. Az Apró kis hazugságok annyiban különbözik elődeitől, hogy hiányzik belőle az olyan ideológiai gócpont, ami A nagy borzongásban a virággyermekek meghasonlása vagy az Elly történetében a nőkhöz fűződő iráni tabuk megszegése – Canet társaságának nem elvesztett ideákkal kell szembesülnie, csak saját kapcsolataik kiüresedésével.
 A képek forrása: PORT.hu |
A fókuszpont hiányából fakad, hogy csaknem háromórás játékideje alatt az Apró kis hazugságok meglehetősen hullámzó minőségben ragadja meg a mai középkorú generáció érzelmi és egzisztenciális defektjeit, és néhány erősebb jelenettől eltekintve a dinamikának is híján van. Erre ráérezve és a primer érzelmekre apellálva Canet korábbi két filmjéhez képest is többször él a popszámokra felhúzott, többperces zenés montázsok nyíltan hatásvadász eszközével – a repertoár ezúttal a The Isley Brothers-től David Bowie-n át az Eels-ig terjed – de míg A bálványomban és a Senkinek egy szót se!-ben ez a fogás rendelkezett egyértelmű dramaturgiai funkcióval, itt az ötödik-hatodik alkalom után már csak ismerős díszítőelem a végpontot keresgélő cselekményhez tapasztva.
A szintén vastagon alázenélt, könnyfakasztó fináléban nyilvánvalóvá válik, hogy az író-rendező a biztonsági játék határain belül marad, instant katarzist kínál átszellemült és gyászoló arcokkal, temetői szélbe szórt tengerparti homokkal. Pedig másfél órával korábban a csapzott François Cluzet még baltával kergette az üreges falakban játszó menyéteket: ott az Apró kis hazugságok szét merte tépni a mindennapi ámítások szövetét, hogy megmutasson valamit a mindig fenyegető kontrollvesztésből, de végül mégsem távolodik túl messze hősei (és a néző) komfortzónájától. Könnyeivel együtt ugyan, de végül mindenki a jól megszokott, langyos vízzel teli fürdőkádjában ragadt, amitől a borotva is biztos távolságban van.