Steve Reich kirobbanó és folyamatos nemzetközi sikerének titka talán az, hogy mindenkinél pontosabban ragadta meg az úgynevezett korszellemet – egyszerre merítve inspirációt a huszadik századi komolyzene és elektronika dominálta popkultúra alkotásaiból. Zenei inspirációinak spektruma Bachtól a progresszív rockig terjed, híres-hírhedt repetitív minimalizmusa egyeseket felháborít, másokra hipnotikus erővel hat. Közel negyven év kompozícióiból kaptunk keresztmetszetet ezen az estén, így az is képbe kerülhetett vele kapcsolatban, akit eddig elkerült sajátos művészete.
A kitűnő Kelemen Kvartett indította a programot a ’99-es, de már klasszikusnak számító Triple Quartet című kompozícióval. A többféleképp prezentálható darab előadásának ugyanazon módját választották, mint annak idején a Kronos Quartet, amely elsőként mutatta be a szerzeményt; vagyis előre rögzített alapra játszották rá a maguk szólamait. E fél-playback megoldás egyeseket már eleve sokkolhatott, lévén komolyzenei estről volt szó, de aki ismeri Reich módszereit, szemrebbenés nélkül konstatálta a döntést. A darab egyébként afféle zenei perpetuum mobile, avagy végletekig fokozott készülődés a tonikára. Monoton ritmusokon, szabályszerűen érkező modulációkon, bravúrosan szerkesztett ellenpontozásokon át vezet e feszült és rögös út – mely során a végső cél (a szüntelenül elmosódó hangnemiség okán) hol üdítően közelinek, hol beláthatatlanul távolinak tűnik. Az egymásba ölelkező alterált moll-skálák azonban mindvégig ismerősnek hazudják a terepet, így vezetve el a fület a legutolsó hangig.
Szintúgy magyarországi ősbemutató volt a 2007-es Double Sextet, amelyet immár gépi mankó nélkül adott elő a csalódást sosem okozó UMZE kamaraegyüttes. E szerzemény Reich egyik újkori sikerdarabja (két éve Pulitzer-díjjal ismerték el), egyben tökéletes esszenciája komponálási módszerének, amelyben a szólamok önmaguk árnyékai, csúszkálnak-tolódnak az időben, összeolvadnak, majd szétválnak, váratlan szinkópákat és szokatlan poliritmiát produkálva – az önazonosság bizarr kánonját kiadva ezzel. S ami a mesteri mindebben, hogy a végeredmény ortodox zenéken edzett fülek számára is abszolút élvezhető, sőt, élvezetes. Megkapó monumentalitása olykor egyenesen hollywoodi filmzenéket idéz.
A méltán világhírű Amadinda ütőegyüttes által a második részben előadott Drumming szervesen illeszkedett a programba, hiszen e négy évtizeddel ezelőtti darab a Reich-féle fáziseltolás magasiskolája, ha úgy tetszik, a korszakos Piano Phase perkusszív újra-, illetve továbbgondolása. A repetícióba kódolt változás, a monotonitásban rejlő kiteljesedés ars poeticája tulajdonképpen, amely szembesít az emberi létezés leglényegével. És ami talán a legizgalmasabb: Reich e darabban megmutatja, hogy egy vadember spontaneitása (törzsi dobolás), egy gyermek aleatorikus, infantilis játékossága, valamint egy öntörvényű géniusz bölcsessége mily közel is állnak egymáshoz. Mindennél mélyebb kapcsolatot és rokonságot teremt köztük ugyanis a megtalálás, a rácsodálkozás, az ismétlés és az építkezés öröme. Primitív örömnek is mondhatnánk, én mégis igazi, őszinte boldogságnak hívnám, amely mentes a tudálékosságtól és a görcstől, hogy vajon milyen lesz a hallgatóság reakciója. A zeneszerzés folyamata így szinte maga lett a kompozíció, amely ennek ellenére, sőt, leginkább éppen ezért elképesztő koncentrációt kíván meg az előadóktól.
A koncert zajos sikeréhez hozzátartozik, hogy még e különleges szülinapi zsúrra egybegyűltek közül is sokan feladni látszottak a vége felé. Futótűzként terjedő köhögésrohammal indult, fészkelődéssel és fejrázással folytatódott, majd bő egy tucatnyian ki is szivárogtak a teremből a szüntelenül ismétlődő motívumok hallatán. Empatikusan elismerem, hogy a Drumming valóban képes lehet kisebb epilepsziás roham kiváltására, de ahogy mondani szokás: ez a minimum.