 Victor Bailey |
Victor Bailey ifjúkorában dobosnak indult, de mindnyájunk szerencséjére hangszert váltott. Természet adta tehetsége hamar keresett basszusgitárossá tette szülővárosában, Philadelphiában – éspedig a legkülönfélébb zsánerekben. Már akkor is jól látszott, ami később naggyá tette: stílusoktól függetlenül, játszi könnyedséggel árad belőle a muzsika. Felvételt nyert a tekintélyes Berklee College of Music-ba (évfolyamtársai közt volt Branford Marsalis és Steve Vai is), de egy barátja unszolására gondolt egy nagyot és New Yorkba települt. A merész döntés bejött; pár hónap alatt evidenciaszámba menő sessionzenésszé vált ott is, és ami történetünk szempontjából a legfontosabb, megismerkedett Omar Hakim dobossal. Utóbbi ajánlotta be Baileyt a fúziós zene állócsillagának számító Weather Reportba, a legendás Jaco Pastorius megüresedett helyére. Az „állást” megkapta, ekkor tanulta meg egy egész világ a nevét.
A nyolcvanas évek végén aztán megjelent első szólólemeze, a Bottom’s Up, amely rögtön kihagyhatatlan klasszikussá vált a hangszer szerelmesei számára (fontosabb önálló albumai még: Low Blow, That’s Right, Slippin’ N’ Trippin’). Egy évtizeddel később ismét összeállt egykori mentorával a Zawinul Syndicate-ben, és persze mindvégig felkapott kísérőzenész maradt a legkülönfélébb szuperprodukciókban: hallhattuk egyebek közt Mary J. Blidge és Lady Gaga oldalán, élete egyik legnagyobb élményeként pedig a Madonna mellett töltött hónapokat emlegeti, a kilencvenes években ugyanis a popkirálynővel turnézott. Ebből is látszik kivételes sokoldalúsága és zenei alázata, melyről budapesti koncertjén is meggyőződhettünk.
 Michael "Patches" Stewart |
Bailey – életét évek óta nehezítő mozgásszervi betegsége miatt – bárszékre támaszkodva kezelte gitárját, ám védjegyének számító funkys játékának húzásán ez cseppet sem érződött, sőt, mintha az alul elveszített dinamikai kontrollt kezeivel pótolná, kompenzálná. Csak úgy ittuk ravasz groove-jait, ízes meneteit, hetykén odavetett, mégis magával ragadó scat-improvizációit. Ténylegesen megéledt kezei közt a húros jószág, és az impozáns hangzuhatagra bizony megéledt a hálás közönség is. Persze mindvégig vaskosan jelen volt a nagy előd, Jaco Pastorius ereje, kreativitása és csapongó intellektualizmusa, de ugyanígy fel-felsejlett Stanley Clarke, Marcus Miller és Larry Graham szelleme is. A végeredmény azonban hamisítatlanul egyedi lett – ismerősen eredeti, hagyományba illeszkedő módon unikális. Pont, ahogyan egy élő legendától elvárjuk.
Victor Bailey zenésztársait is rendkívüli érzékkel válogatta meg. Ha azt mondom, nem volt gyenge láncszem a csapatban, erősen aláfogalmaztam a helyzetet. Michael „Patches” Stewart trombitás például konkrétan maga is egy alanyi jogú zseni. Igaz, nem túl kockázatos kijelentés ez, miután Quincy Jones, Al Jarreau és David Sanborn is bevette őt csapatába. Érett muzikalitása önmagában is elvitte volna az estét. Ráadásul zenei nyitottsága is hasonló Bailey-éhez, hisz Babyface és Diana Ross társaságában is turnézott már. És ugyanez igaz a szintúgy jelenségszámba menő Poogie Bell dobosra is, aki jazz-ikonok társaságában (John Scofield, Marcus Miller, Joe Sample, stb.) ugyanúgy otthonosan mozog, mint Chaka Khan, Vanessa Williams és David Bowie oldalán.
Lelkünk patrióta fele is mosolyoghatott, hiszen a csapat billentyűse Horváth Péter volt, akit nem csak az köt össze Bailey-vel, hogy ő is a Berklee-re járt, hanem könnyed virtuozitása is, ahogyan légtornászként képes egyensúlyozni a fülbarát dallamosság és a zenebubusok számára is csemegét nyújtó harmóniai mélységek közt. Büszkeség volt látni ilyen illusztris társaságban.
Ha pedig valaki nem tudná, hogy mi is az a „groove”, enciklopédiák lapozgatása helyett javaslom, hogy látogasson el egy Victor Bailey-koncertre és nemcsak megtudja, de érezni is fogja azonnal. Sőt, egyáltalán nem zárom ki, hogy azonmód funky-függővé is válik.