Pierre Notte: Két néni, ha megindul / Örkény Színház
2012.04.11.

Pimasz elegancia jellemzi Gáspár Ildikó első rendezését: az Örkény Színház dramaturgja az előcsarnok oszlopai közé álmodja meg a kortárs francia szerző temetői road movie alcímmel jelzett darabját. Az önfeledt játékot eredményező előadás önmagáért, de még inkább önmagáról beszél. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.

Takács Nóra Diána
Takács Nóra Diána
Az Örkény Színház előcsarnoka néhány apró változtatást követően kamaraszínházi térré alakul, és a közönséget a szűkre szabott széksorok közötti udvariaskodás helyett a komfortos bárszékek közvetlensége fogadja. A körbefüggönyözhető, négyzet alakú tér úgy teremt intim légkört, hogy mindeközben folyamatosan emlékeztet az előcsarnok eredeti funkciójára, ezzel mintegy idézőjelbe téve az előadás misztikumát. A különös ceremóniamester oldott hangulatú, nosztalgikus nyitányával észrevétlenül, színpadi-nézőtéri fények mellett veszi kezdetét az előadás, ahol Charles Aznavour megtestesítése helyett Polgár Csaba nem véletlenül alakítja a francia táncdalénekes imitátorát, jelezve ezzel a fordítás, az adaptáció és az emlékezés áttételességét; azt a vékony, átmeneti sávot, ahol a fiatal színésznők átélt öregedése egybeolvad – az általuk alakított – párizsi vénkisasszonyok vitalitásával.

A Magyarországon először bemutatott darab térben és időben egyaránt távolinak tűnik, hiszen az előadás az idős testvérpár ámokfutását követi nyomon Franciaország egyik északi régiójában, Pikárdiában, közelebbről Amiens térségében. A megyeszékhely egyébként arról nevezetes, hogy itt halt meg Verne Gyula, akit valamilyen oknál fogva világszerte Jules Verne-ként emlegetnek, hangzik egy-egy francia sanzon között Polgár Csaba országismereti gyorstalpalója, de atmoszférateremtésre csak addig van szükség, míg helyet nem foglalnak a nézőtéren a késők, Annette és Bernadette. Hiszen Pikárdia ide, Aznavour oda, a két néni körülményes viselkedése meglehetősen ismerős: amíg Anette horkantásait látványos fejbiccentések előzik meg, addig Bernadette mi mással, mint a pemetefűcukor csomagolópapírjával zörög.

Bohoczki Sára, Polgár Csaba és Takács Nóra Diána
Bohoczki Sára, Polgár Csaba és Takács Nóra Diána
A színház a színházban eredetinek éppen nem mondható kezdése is a kibontakozó határelmosódástól lesz érdekes, jóllehet a temetői road movie műfaji megjelölés feldolgozásához szükség van némi képzelőerőre. A történet szerint Annette és Bernadette huszonöt évvel ezelőtt temették el apjukat valahol északon, s most kilencvenhét évet élt anyjuktól kell búcsút venniük. Csakhogy Annette már nem híve a koporsós temetésnek, mert mi van akkor, ha az a lepényhal kerül a tányérjukra, amit azzal a horoggal fogtak ki, amelyen az a kukac ficánkolt, amelyik néhai anyjukból lakmározott. Bernadette viszont a hamvasztás hátterében spórolást szimatol, s különben sem szeretné – egy szerencsétlen véletlen folytán – az anyjuk hamvaiból kevert malterral kiglettelni a házat. Akárhogy is, Annette és Bernadette a hamvasztás mellett dönt, hogy a szülők mihamarabb találkozhassanak, s lám, a kalandokkal teli road movie szó szerint és átvitt értelemben is a temetőben végződik. Találóan fogalmaz a műsorfüzet, miszerint Pierre Notte darabja „egyszerre fekete humorú kabaré, egzisztencialista bohóctréfa és a francia sanzonok nosztalgiájából ihletődő rafinált giccs”, ugyanakkor bármennyire is morbid a hamvasztást megelőző búcsúének, abszurd az ámokfutás az eltulajdonított távolsági busszal, és szürreális az apa szellemének átnyújtott kekszes doboz, Annette és Bernadette alakja, köszönhetően Takács Nóra Diána és Bohoczki Sára precíz, részletgazdag játékának, zavarba ejtően valóságos.  

Polgár Csaba. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Polgár Csaba. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Nem a hiteles jelmezek vagy a muzeális kellékek miatt, és nem csupán ahhoz képest, hogy mekkora kihívást jelent háromszor olyan időssé öregedni a színpadon, hanem azért, mert a két színésznő érzékszerveik tompításával és adottságaik felnagyításával képes felgyorsítani az idő múlását. Eközben a két vénkisasszony lélekben újraéli fiatalságát, de múltbéli utazásuk végén ugyanoda jutnak, ahonnan elindultak: az ember önmaga árnyékaként sem képes kibújni saját bőréből. Annette és Bernadette egyszerre halad az elásott és az előásott idő nyomában, így a szorongás és az elégedettség, a sötét tónus és a harsány szín egyaránt jellemző élettel teli hattyúdalukra. Saját beszédük avítt kifejezésein akadnak fenn, de mindjárt versenyre is kelnek egymással, hogy melyikük tud többet felsorolni (rosseb, teringettét, stb.), kötött ízületeik és laza szalagjaik ellenére a táncparketten kötnek ki, szenilisek, ugyanakkor korukat meghazudtoló módon énekelnek, egyszóval a "két néni, ha megindul", nagyon jól áll egymásnak.

Gáspár Ildikó bátor rendezése szórakoztató előadást eredményez, de hogy az Örkény Színház repertoárjában mennyire frissen hat a Két néni, ha megindul, arról Izsák Lili díszletének ötletessége árulkodik. Ugyanaz a kórházi ágy látja el ugyanis a hamvasztás előtti ravatal, a velencei gondola, az ellopott hatvanszemélyes busz és az apa sírboltjának funkcióját is, de – s ez a felismerés erejével hat – a vonat zakatolását már a ruhatárban zötykölődő statiszták érzékeltetik, Annette és Bernadette pedig krematóriumként tekint az üres színházteremre, illetve sírkövekként kezeli a nézőket. Ez utóbbi gesztus a rendhagyó előadás morbid hangvételéhez mérten persze túlzó, ám mint ilyen, korántsem alaptalan.
Szerző:  Pierre Notte,  Cím:  Két néni, ha megindul,  Rendező:  Gáspár Ildikó,  Zeneszerző:  Pierre Notte, Kákonyi Árpád, Matkó Tamás,  Díszlet-jelmez:  Izsák Lili,  Koreográfus:  Murányi Zsófia,  Dramaturg:  Ari-Nagy Barbara,  Szereplők:  Takács Nóra Diána,  Bohoczki Sára,  Polgár Csaba