Enrico Onofri együttesében, az Európai Unió Barokk Zenekarában is tigrisként vetik magukat hangszerükre a hölgyek.

Az Ospedale della Pietà valaha a keresztes lovagoknak épült, később lett árvaház, és a kor kívánalmainak megfelelően, nem lehetetett koedukált. Az ide került lányka-ragadozók zenei képzéséről mintegy tizenhat éven át gondoskodott Antonio Vivaldi (nekik íródott, többek közt, a harcias, kirobbanóan energikus Juditha Triumphans). A Vivaldi-kompozíciók némelyike oly vérbő, hogy felér egy szeméremsértéssel.

Enrico Onofri

Enrico Onofri, a legkiválóbb Vivaldi-interpretátor, fiatal, huszonéves tanítványaiból – a tucatnyi lány mellett mindössze három fiú zenélt – alakított kamarazenekart. A szólamokat e kis létszámú, ám igen hajlékony, fogékony együttessel rendkívül mozgékonyan tudja játszatni. Az olykor egészen szélsőséges, sokszínű dinamika annak köszönhető, hogy az együttes tagjai teljes alázattal, nem egyénieskedve játszottak; ebben a zenekarban – zsenge koruknak is köszönhetően – senki sem tolta magát előtérbe, nem tört szólista babérokra: kiszolgálta a Mestert. A pianók úgy szóltak, mintha éppen csak hozzáértek volna a vonókhoz. A leheletfinom érintések ellenére keményen megfogott hangokból kibontakozó dallamok eszményien szépek lettek Onofri keze alatt, aki – bár nagy, vajszínű sálától ezt nem mindig láttam jól – néha egészen különösen markolta vonóját. Ugyanakkor a gyorsabb, harciasabb tételek – ezek alkották a műsor gerincét – eszembe juttatták, mit is mondtak a kritikusok arról az együttesről, az Il Giardino Armonicoról, melyben Onofri nagy hegedűssé érett: Harnoncourt legvadabb gyermekei.

Az Il Giardino Armonico Vivaldi-lemezein, s híres Brandenburgi verseny-felvételén Onofri az első hegedűs. Ha Harnoncourt-tanítványnak mondható, akkor azért, mert nála jobban senki nem beszélteti a zenét, mindenkinél jobban érzi és érti, mit jelent a barokk akcentus. A legmegdöbbentőbb játékának természetessége, az, ahogyan szavaltatja, énekelteti a dallamokat. A legnehezebb fogásokat is látszólag könnyelműen abszolválja, olykor csak vállból, olykor pingpong-fenoméneket meghazudtoló laza csuklómozgással. Zenekarát tanítványai alkotják, nem mindegyiküknek van bélhúros hangszere, tehát a hangszer-összeállítást tekintve nem régi zenés együttes az Európai Unió Barokk Zenekara, de egyebekben, mentalitásban, hangzásképét tekintve: mindenképpen az.

Onofri már többször járt hazánkban, még Bélapátfalván is megfordul az Il Giardinóval. Most legszebb művházaink egyikében, az alig egy hónapja átadott MOM Kulturális Központban lépett fel. A Művészetek Palotájában ez a kisegyüttes nem érvényesült volna, míg a MOM ideális helyszín ilyes koncertekhez. Kipucolták belőle az ötvenes éveket, a sztálinbarokk átadta helyét a puritán és tiszta skandináv designnak. (Ha valamit, akkor a fényeket lehetne még jobban kezelni.)

Az Európai Unió Barokk Zenekara

Onorfi és együttese barokk versenyművekre építette a koncertet: az első rész gerince Heinrich Biber Csatája volt, a másodiké Geminiani Follia-variációi. Valójában csak a barokkért rajongók ismerhették az elővezetett műveket. Gondolhatnánk unalmas, szokványos barokk zenék. Azok lehetnek, ha nem egy ilyen tehetség, nem egy ilyen hegedűs vezeti elő őket, mint Onofri, ha – az egyébként a kottákra fel nem vezetett – dinamikai arányok nem ilyen különlegesek. Onofrinál (tudtam meg egy jeles magyar tanítványától) először nagyon lassan, minden hangra, rezdülésre figyelve kell a hegedűsöknek a művet játszani. Komótosan, mintha lassított felvételt imitálnának. A könnyedség látszata a hónapokon át tartó gyakorlás eredménye.

Az első mű egy korabarokk canzon, a velencei kornétás Dario Castello műve volt. A Castello gazdag hangszerelést követelő műveinek sorába nem illeszkedő alkotás egy pillanatra sem tűnt korhadt szabványdarabnak: az ismétléseket a zenekar – ezzel egyébként azok funkciója ellen dolgozva – érzékeny pianókkal vagy dühösen adta. A német korabarokk jelesének (a szerzők közül azzal rí ki, hogy ő az egyetlen protestáns), Scheidtnek Csataszimfóniája csupa menetelés, ütközet. A Salzburg zeneéletét gazdagító, a legcsodálatosabb misztikus hegedűszonátákat jegyző Heinrich von Biber hasonló tárgyú darabja sokkal ihletettebb mű: tele van humorral, direkt fals hangokkal (ennek a macskazene tételnek a kivitelezése magas fokú összeszokottságról tanúskodott, éppen e disszonáns résznél hullhatott volna a legkönnyebben szét a zenekar), pikáns epizódokkal, zenei tréfákkal.

A második részben felcsendülő Corelli-szonáta előadása kevésbé volt virtuóz, ám bravúros improvizációival Onofri ezt is fel tudta dobni. Ahogy korábbi együttesének, e fiatal csapatnak is védjegye az improvizáció. Onofri ügyessége előtt a koncert végén a legkiválóbb magyar és angol hegedűsök is kalapot emeltek: az ünneplők között ott láttam nem egy régi zenés hegedűsünket és Simon Standage-t is (Gardiner egykori koncertmesterét).

Az ünneplés teljesen jogos. Ezek a roppant kézügyességgel, érzékenységgel kivitelezett improvizációk voltak a leglenyűgözőbbek. Míg a koncert első felét minden jelenlévő végigmosolyogta, a második felében azok száma volt nagyobb, akik elhűlve bámulták – különösen a nevezetes és legtöbbször átdolgozott Follia-variációk Geminiani-féle átiratánál – Onofri vonókezelését. Egyrészt a díszítőjátéknak – olykor az arcátlanság határát súroló – szabadsága, másrészt a hangzás szépsége miatt gondolom, hogy ő ma a világ legjobb régi zenés hegedűse. És mindemellett a legkiválóbb idomárok egyike (ez még egy olyan szösszenetben is megmutatkozott, mint a négy hegedűre írott, intim Telemann-opus). A vad tigrisek úgy táncoltak, ahogy ő fütyült.