Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FOGD A CIPŐT ÉS FUSS!

Lopott idő
2011. okt. 26.
Andrew Niccol új-zélandi forgatókönyvíró és rendező előszeretettel fókuszál egy erkölcsi problémára, amelyhez jó érzékkel keresi és találja is meg a történetet. Gattaca, Truman Show, A fegyvernepper, A terminál és most a Lopott idő mind-mind jó példa erre. KŐHEGYI ILONA ÍRÁSA.

A ma már leginkább Amerikában dolgozó rendező szereti az abszurd, kiélezett helyzeteket, melyek rávilágítanak saját emberi gyarlóságunkra. Jelen esetben az élet sóját keresi, ehhez pedig pofátlanul az időt, az emberi életet bocsátja áruba. Mert ebben – a remélhetőleg – távoli jövőben huszonöt éves koráig bárki szabadon élhet. Utána már csak egy éve van, amelyet simán elkölt pár óra alatt, ha a gettóba született. Egy buszjegy két órába is kerülhet, mely igen szorult helyzetbe hozza az utast, ha csupán másfél órája van hátra. Minden időzítve van: a kávé, a hitel, az autó, a vízdíj és persze a munka is. A gengszterek időt lopnak, mert ha idő van, akkor minden van. Lőni csak végső esetben érdemes, mert az is pazarlás. No, nem a golyó idő értéke magas, hanem a halott digitális időszámlálóján maradt és elhalt idő. A saját kimért idő ugyanis ott ketyeg mindenki alkarján, mely idő persze egy kézfogással átruházható, vagy el is lopható.

A világ itt is időzónákra oszlik, azonban a referenciahely nem a Greenwichi Királyi Csillagvizsgálón átmenő főkör, hanem az időtőzsde. Az egyes zónákban más-más időmennyiséggel gazdálkodhatnak az emberek. A gettóban ez maximum egy nap, míg a centrumban az időmilliomosok póker játszmában akár egy évszázadot is elveszíthetnek egyik pillanatról a másikra. Ha van miből, akkor pazarolni is lehet. Az időmilliomosság a halhatatlansággal, az örökélettel egyenlő. Nem öregszel, nem lesznek betegségeid. Amíg van az idő-számlálódon, addig huszonöt évesnek nézel ki, szép vagy, fiatal és egészséges. Hollywoodi filmsztár vagy. A gettóban viszont kilátástalan harc folyik a percekért, s az embereknek nem marad idejük semmire. Főleg nem az életre. Mókuskerékben harcolnak az időért.

Justin
Justin Timberlake és Amanda Seyfried

A megszerzett időt ugyanis arra fordítják, hogy újabb perceket, órákat nyerjenek saját életüknek, hogy lehetőségük legyen újabb idő nyerésére. A milliomosok sem tudják igazán élni az életüket, hiszen a karjukon lévő számláló túl nagy kísértés a többiek számára. Éppen ezért falanszterbe zárják magukat, saját védelmükre börtönbe vonulnak: rideg, szürke beton épületek között selyem-, vagy grafitszürke batman mobilokon közlekednek, fekete öltönyt és fekete ruhát hordanak. Mintha folyamatos gyászban élnének. Sehol egy dögös, piros Alfa Romeo, sehol egy lélegzetelállító lila estélyi ruha. A gettóban túl drága, a centrumban túl veszélyes az idő, hogy élvezhesd.

Ebben az abszurd társdalomban talál egymásra a gettóbeli srác (Justin Timberlake) és a milliomos csaj (Amanda Seyfried), hogy jövőbeni Bonnie és Clyde-ként némi izgalmat csempésszenek saját életükbe, és az időbankok kirablásával megváltoztassák magát a rendszert, időtőzsde krachot okozva. Azonban a film saját víziójának a csapdájába esik. A több mint másfél óra alatt nem történik más, minthogy rohanunk az idő után. Így az élet sójának nem jut máshol hely, mint a közhelyekben. Nagyon profánul fogalmazva, a két egymásba bonyolódó szerelmesnek egy kellemes kis szexre sincs alkalma, mert mindig jön valaki, hogy ellopja (gengszter) vagy visszavegye (időrendész) az idejüket. A szereplőkkel együtt a néző is állandóan rohan, mert egyedül a (szem)mozgás tart ébren.

Justin
Justin Timberlake (A képek forrása: PORT.hu)

Hiába van központi szerepe az időnek, a rendező nem törődik azzal a precizitással (időmértékkel), hogy éppen az idő által tegye átélhetővé a filmet. Azaz hogy a cselekmény idejét összehangolja a film nézésének az idejével. Hogy legalább azokban a visszafelé pergő másodpercekben, a moziszékbe tapadó néző, a saját valós idejében megérezhesse, milyen kevésen múlott. A Lopott idő így nem más, mint egy elgondolkodtató ötletből felépülő film, kevéssé jelentős színészi munkával előadva, a hagyományos üldözős filmek sémájára építve, ismerős díszletek között leforgatva.

A csodálatomat egyedül Amanda Seyfried váltotta ki, egészen pontosan a színésznő Yves Saint Laurent cipője – az ugyanis valódi műalkotás! Tökéletes éke a lábnak, mondjuk, egy állófogadáson. Ehhez képest Hollywood legújabb üdvöskéje úgy szalad és ugrál benne autókra, mintha az semmiség lenne. Ám mivel nem vagyok szőrös szívű filmkritikus, végső konklúzióm mégis az, hogy e cipő látványa megért az életemből bő másfél órát.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek