Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A NYUSZIMASZK MÖGÖTT

Román Filmhét / Uránia Nemzeti Filmszínház
2011. okt. 25.
Az Uránia moziban egy héten keresztül a román filmgyártás legfrissebb és legsikeresebb filmjeiből láthattunk tizenegyet. A merítés mottója ez volt: Határon innen és túl. TOROCZKAY ANDRÁS BESZÁMOLÓJA.
Az esemény egy kissé közép-kelet-európaisan bájosra/groteszkre sikerült ünnepélyes megnyitóval vette kezdetét. Volt itt minden: felkészületlen, hájas, szuszogó politikus, a tolmácsnak izgatottságában megállni elfelejtő házigazda, az ennek következtében a teljes, igen hosszú beszédet bravúrosan tolmácsoló fiú (a teljesítményt taps és ováció fogadta), meg szimpatikus román és magyar színészek, megszeppent rendező, csokor virág. Volt még pörkölt, galuska, izzadt sorbanállás, meleg hosszúlépés, méghozzá ingyen, ez utóbbiak már a nyitó film után az Uránia kávézójában. 

A pörkölt és a politikus közt játszott filmre, a fesztiválnyitó Morgenre, melyet az a Marian Crişan rendezett, aki 2008-ban Cannes-ban elnyerte az év legjobb rövidfilmjének a díját, tökéletesen illett a rendezvény mottója. Valóban a határokról szólt, vagy inkább azok értelmetlenségéről, s mint ilyen, nem véletlenül Romániának a 2012-es Oscarra aspiráló alkotása. Ennél politikailag univerzálisabb, vagyis arcba mászóbb szüzsét nem nagyon lehet találni, az viszont általában nem jó, ha ennyire nyilvánvaló az üzenet. A rendezés bravúrja, hogy mégsem lett didaktikus a végeredmény.
Egy a román-magyar határ mentén fekvő faluban, nevezetesen Nagyszalontán (vagy ahogy 1947 óta hívják: Szalontán) és annak környékén játszódik a film. Itt találkozik a román Nelu (Hatházi András játssza kiválóan), és Behran (Yilmaz Yalcin), a török illegális határátlépő. A szótlan, lassú Nelu és a fürge, sokat beszélő Behran, akik egy mukkot nem értenek a másik nyelvén, lassan persze barátok lesznek a minimál tempójú filmben. A legkalandosabb epizód, amikor a török egy sokadosztályú focimeccsen kialakult csetepatéba követi Nelut, holott tudjuk, egy szót sem ért sem románul, sem magyarul, egyszerű hűsége ugyanakkor nagyon megindító és vicces. Ilyen az egész film: igazán megindító és jópofa szórakozás, feltéve, ha az ember ráhangolódott a vidéki sebességre. 

Ami nem olyan nagy feladat, mint szeretni Cristi Puiu legújabb filmjét, a szolid háromórás Virradatot. A hiperrealista mozi Puiu Hat történet Bukarest külvárosából nevet viselő projektjének második darabja (az első, a Lazarescu úr halála 2005-ben különdíjat kapott Cannes-ban). Bukarest külvárosa, paneldzsungel. Egy szótlan, fura alak (maga a rendező játssza) téblábol. Idemegy, odamegy, beszél emberekkel, hallgat embereknek, körülötte mindenki aktív, az élet meg pörög. Megtudjuk közben, hogy valami történt a múltban, hősünk szerez egy vadászpuskát, amelynek ugye el kell sülnie egyszer, aztán totyogunk tovább a vadászpuskával tovább a hétköznapiságban, a minimalista realizmusban, a szürke, nagybetűs Valóságban. 
Aztán egyszer csak kiderül, hogy rákos, meg fog halni (és ezen a ponton eltűnődhetünk a rendező naivitásán), igaz, azért csak lelő négy embert, ám ez sem igazi tragédia, végül feladja magát a fásult, unott rendőrségen, ahol egy kávé mellett megteszi vallomását. Tulajdonképpen elmondtam a film történetét – tudom, elnézést -, de mindezt a film három órányi idejében és így elmesélni egyszerűen emberiség elleni bűntett. A vetítés során többen ki is mentek a teremből, miközben a vadászpuskás Viorel bóklászott a hiperrealista Bukarest utcáin, egymagában egyesítve a vadászt, a farkast és a nagymamát a Piroska és a farkasból. Másfél órában, a film egészét elkomolytalanító befejezés nélkül, kihagyva a teljesen kidolgozatlan rákos vonalat, Viorel, a kislánya, meg a négy hulla még akár érdekes is lehetett volna. Így azonban épp amikor kezdtük volna belelovalni magunkat, hogy a román újhullám milyen jó dolog, rájöttünk, hogy csak az ügyes fesztiválmarketingről szól. Már a Morgen sem tetszett annyira, de aztán szerencsénkre jött a Legjobb szándék

Adrian Sitaru filmje (amely mellesleg elnyerte Locarnóban a legjobb rendező és a legjobb színész díját) a fesztivál zárófilmjeként tökéletes választásnak bizonyult. Képes elérni, hogy arcunkon végig mosoly legyen, holott végső soron nem másról, mint a szeretteink haláláról szól. Képes elérni azt, hogy érdekeljenek minket az események, holott ugyanolyan lassú, mint például a Morgen, és ugyanolyan minimalista-realista, mint például a Virradat. És képes megteremteni a vásznon azt a furcsa, felemás érzést, amit mindannyian ismerünk, de nagyon nehéz beszélni róla: hogy otthon is vagyunk a létezésben, meg nem is. 
Egy fiatalemberről van benne szó, aki már felnőtt férfi, de mégis inkább egy felnőtt gyerek, amennyiben aggódik a szüleiért. Bukarestben éri a telefon: édesanyja szélhűdést kapott, rögtön utazik hozzá a vidéki kórházba, közben pedig megtudja, hogy a kezelőorvos valaki szerint nem a legmegfelelőbb szakember. Ezért Alexnak feltett szándéka édesanyját átvitetni egy jobb kórházba, ami valahogy sehogy sem jön össze. A filmben, amely mellesleg nem szokványos technikával mesél, hiszen minden eseményt valamelyik szereplő szemszögéből látjuk, megismerjük Alexet, a barátnőjét és családját, illetve édesanyjának szobatársait, akik közül az egyik (Török-Illyés Orsolya játssza) egy balesetben összeégett arcú nő, aki azért, hogy a balesetben szintén megsérült kislánya ne ijedjen meg tőle, egy ijesztő nyuszimaszkot visel. Egyszer kerül csak le róla, de akkor az ő szemszögéből látjuk az anyját meglátogató Alexet. És tényleg: minden kedélyeskedő jópofizásnak örülünk akár kórházban, akár kocsmában, de végül is végig azon gondolkodunk, mi lehet a nyuszimaszk mögött. Mert ha a vonaton velünk szemben nyitott szájjal alszik valaki, soha nem lehetünk benne biztosak, hogy nem halott-e az illető. Legfeljebb, ha horkol.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek