Mintha két kést fennének egymáson, olyan a feldolgozás. A szenzibilis, sérülékeny Blanche DuBois megpihenni, regenerálódni érkezik húgához, Stellához, de nemsokára az idegenség jéghidegét kell éreznie a torkán. A tanárnő Blanche a kicsiny Laurelből jött a hatalmas New Orleans dzsumbujos külvárosába, iskolájában, mint mondja, magyart tanított (például a megőrülő Vörösmartyt – a Tennessee Williams emlegette, az örvény által lehúzott Poe kortársát). Testvére otthonát az eredeti szöveg szerint is a Vágy nevű villamoson utazva, a hatodik megállónál, az „Elíziumi mezők”-nél keresi; erre most rácsattan: „ez itt a Nagymező” (vagyis az utca, ahol a Radnóti Miklós Színház áll).
Stella DuBois Kowalski és férje olyan lepusztult házban lakik, amelyben a kint és a bent alig különül el egymástól, a zárt udvar nappali szobának hat, a vendég ruhásszekrénye, budoárja egy pincekürtő, az emeleti ablakot ajtóként használják a klímaberendezések légtárcsás dobozaira kilépve. Williams 1947-ben írta az ibseni és o’neilli gyökerű lélektani drámát, magyarul sokat késve a Nagyvilág 1961. 2. számában jelent meg. Pár héttel az első űrutazás előtt. Talán ezért áll az eresz sarkán – mintha csak kandallópárkányra lenne támasztva – Jurij Alekszejevics Gagarin bekeretezett arcképe. A dráma értelmezési és idősíkjai expresszíven szikráznak egymáson. Blanche-sal együtt egy köteg lét- és korprobléma is megérkezik. Távolról a Mostba, ahogy az Ady-verscím sűrítheti.
Zsótér Sándor a mára kissé elöregedett, de tagadhatatlanul teherbíró szöveg indító totojázása helyett kíméletlenül belekezd az
 Kováts Adél |
előadásba. Kováts Adél Blanche-a vastag, csak homályosan átlátszó emeleti üvegfal mögött sejlik. Két keze gyakran a magasban, a megadás vagy a kivégzés testtartására emlékeztetően, a falra lapulva. A szomszédasszony Eunice-szal (Wéber Kata) folytatott tapogatózó, majdnem egyoldalú beszélgetésében a kettős tudatú középkorú nő röntgenképe fluoreszkál: ezzel az utazással önmaga gyónó, megtisztuló, újrakezdő legjobb énje felé lendülne, de ugyanígy fenyeget, hogy majd csak elhazudó, szennyezett, gúzsba kötő mondatokra futja beteg teste és lelke erejéből. A színésznő súlyosabb gesztusaival lassan kígyózva mozog, ahogy a bőségesen magával hozott parfüm párállik. Tekintetének irányát nem könnyű követni, mert mintha nem partnereit vagy a környezet tárgyait célozná, hanem a közeli-távoli semmit, s fejét kicsit meg is emeli, ahogy a hallásukra és szaglásukra koncentráló világtalanok teszik. Ugyanakkor e kialvó egyéniség, aki Laurelben elvesztett egzisztenciájával, szexuális indítékú kapcsolatteremtési kudarcaival részben önmagát oltotta ki, alázta meg, még mindig több fényt bocsát ki bomlott magából, mint bárki a közelében. A nagyrészt bizonyára az ő hibája, kijátszhatósága folytán elúszott családi örökség, a Belle Rêve („szép álom”) birtok magával ragadta az amerikai dél művelt középosztályából táplálkozó Blanche emberi tartásának zálogait is. Melyek lehettek e zálogok? Inkább sejthető, mint tudható, s így van ezzel Blanche is. Pedig tanári szenvedélye a pontos fogalmazás, amely poénforrásul is szolgáló szinonima-halmozó szózuhatagait is indokolja.
A nevetségesen graciőz affektálás, a lelkifurdalás szégyenérzetét orvosolni próbáló öndicséret, a pszichopata megviseltség folytán Kováts Adél szépséges-fájdalmas, meg-megránduló alakításának búvárharangba zárt Blanche-a csak önmagára képes figyelni, a körülötte levőkből annyit és azt lát, amit saját labilitásához és érdekeihez mért emberképe láttatni akar. E viszonylatban Zsótér rendezésének egyensúlya megbomlik. Jellemző, hogy a fordítás is csupán a hősnő számára tartogat egy sereg frissen beírt nyelvi geget (vagy ő dobja fel ezeket utánzásra-újrázásra), a többiek tárgyilagos-szürkén elbeszélik mondandójukat. Nem egészen Csányi Sándor számlájára írható, hogy egy gonosz nevetés kíséretében gázol át Stanley Kowalski szerepén. A sógornője által lepolyákozott lengyel származású amerikai az ő örökségének is számító birtok elkótyavetyélése miatt eleve görbe szemmel néz Blanche-ra; kedvező körülmények között egyéni színnek is nevezhető faragatlansága pedig ószövetségi súlyú vétekben tör ki. Ebből nézőként keveset van módunk regisztrálni – azaz leginkább csak regisztrálni van módunk a Blanche összeomlásához vezető végkifejletet. Petrik Andrea (Stella) a kisebb testvér gyerekkorból megőrzött szolgai, megbocsátó szeretetével szintén a környezeti passzivitást növeli, holott a vendég magára maradása nagyobb súllyal hatna, ha skizoid zuhanásában nem szinte kizárólag az önmagával folytatott viaskodás lenne részes, hanem – fokozottabb és kidolgozottabb módon – a látszólag kivételezett helyzetben levő vendég idegtépő, mindennapi létforma-harca, a tényleges családi ütközet is. A múltnyomozás, a hajsza, mely titkon, majd nyíltan folyik Blanche ellen, jobbára csupán egy nem túl talányos sorskrimi fejleményeinek leleplezése.
 Csányi Sándor. Fotó: Koncz Zsuzsa (A képek forrása: Radnóti Színház) |
Martin Márta (Egy Mexikói Asszony) és Formán Bálint e. h. (Egy Fiatal Pénzbeszedő) e hiányt alig oldhatja a szimbolikusság és az anekdotikusság röpke színeivel. Schneider Zoltán – akit Benedek Mari (Blanche mellett) a legtalálóbban öltöztetett, ruházkodási törekvéseiben is megmutatva egész derék emberségének kudarcorientáltságát – igen jó a sután udvarló, a beteg mamája szoknyáját őrző, sportosan lomha Mitchet megformálva, aki gyenge ahhoz, hogy ne legyen gyenge. Az előadás a második részre áll össze, ami annyit jelent, hogy a hosszas, elunható, ismétlő technikájú előkészítés hozza a közönséget abba az állapotba, hogy Blanche tudatának kivetüléseként nézzen, fogadjon lehetőleg mindent. Ambrus Mária börtönszerű, eltervelten tákolmány jellegű, toldott-foldott épületterében – a jelmezeknek is köszönhetően – az égi nap küldte sárga szín különféle árnyalatai isszák, tombolják magukba a pirosat és a többit, s ahol a fénytelen ragyogásban a szemünk előtt, s szolidaritásunk ellenére bizonyos mértékben a mi asszisztenciánkkal megy végbe egy ember felszámolódása, aki maga is sokat tett sorsa kisiklásáért.