Itt van mindjárt a hangfaj kérdése: mert ugye létezik-e olyan egyáltalán, hogy drámai koloratúr-mezzoszoprán? Tudniillik valami ilyesféle kellene, hogy legyen a hangi skatulyája.
De nincs skatulya. Nincs hangfaj tekintetében sem: Cecilia Bartoli voltaképpen egy szoprán és egy mezzoszoprán hang tulajdonosa egy személyben, úgy persze, hogy ez a két hang mégis egy; s a helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy a „régi” zenében más a nómenklatúra. S azután itt van mindjárt a karakter, a specializáció kérdése. Hogy is van az, hogy ez a callasi őserővel bíró operaszínpadi tünemény – akitől ráadásul (úgy tudjuk) távol áll mindenfajta labilitás – repertoárjának centrumát Mozartra pozicionálja, hatalmas hátországa a barokk opera (és oratórium), míg ezt a másik oldalon Rossini ellensúlyozza, s Puccini a számára inkább kirándulás? Hiszen az ő hangi és színpadi adottságaival a teljes drámai szoprán- és mezzo-repertoár az övé lehetne, egy nemzedék számára elsősorban az övé. Hősnőnk azonban, úgy fest a dolog, legelsősorban is zenész, és zenészként alapvetően azzal szeret foglalkozni, ami számára a legizgalmasabb. Repertoárja: ő maga, az ő zenei portréja, nem az impresszárióké.
 Cecilia Bartoli |
Cecilia Bartoli tehát egyéniség, egyedüli példány. Alaprepertoárja, mondjuk Vivalditól Rossiniig, ma „régi zenének” számít, még ha – örömteli módon – nem vált is a historikus előadók monopóliumává. Ezt a repertoárt mindenesetre, mint október 11-én a Művészetek Palotájában is tette, igen gyakran historikus kontextusban énekli. Ahogyan énekli, az azonban minden, csak nem a historikus kánon követése. Elég ehhez csupán dús alapvibratójára gondolnunk, amely távol áll a vibrato, mint díszítés értékű, csupán speciális esetekben alkalmazott előadói eszköz XVIII. századi ideájától. Ez az ellentmondás, bevallom, engem hosszú ideig zavart. Ma azonban azt gondolom, hogy a XVIII. századi operaelőadás legfontosabb kelléke, a látványos színpadnál, a jó darabnál is meghatározóbb eleme: a rendkívüli énekes-egyéniség. Ha nem így lenne, ha a műfaj enélkül is működne, Händel vagy az olasz hercegek nem költöttek volna egész vagyonokat sztár-énekesekre. A rendkívüli – és kivételes virtuóz adottságokkal rendelkező – énekes-egyéniség kritériumának pedig Bartoli tökéletesen megfelel, és így sokkal többet mutat meg nekünk többek között a barokk opera lényegéből, mint valamely kitűnő nonvibrato-specialista.
A rövidség kedvéért csak tézisszerűen hadd tegyem hozzá mindehhez, hogy Giovanni Antonini Il Giardino Armonicója valami egészen hasonló – és hasonlóan revelatív – jelenség a régi hangszeres zene világában; együttműködésük Cecilia Bartolival tehát a lehető legtermészetesebb és legígéretesebb. Az a közös program, amelyet most Budapesten is bemutattak, a Sacrificium címet viselte, ez pedig arra az áldozatra utal, amelyet a XVIII. század legünnepeltebb énekes sztárjai, a kasztráltak – no meg a névtelenek, a nem befutottak ezrei – hoztak a művészet oltárán. A hangverseny nagyrészt a nápolyi operaiskola képviselőinek kasztrált énekesek számára írott áriáiból állt, s így kettős értelemben is felfedezés értékű volt. Az egyik maga a nápolyi repertoár, bepillantás a zenetörténet egyik hallatlan intenzitású, belterjes felvirágzásába, amely a reneszánsz Németalföldjéhez vagy a XVIII-XIX. századi Bécshez hasonlítható, csak jóval kevesebbet tudunk róla. A másik a kalandos kísérlet: fogalmat adni a nagy kasztrált énekesek művészetéről, természetes női énekhangon. Tudjuk, a XX. század első éveiből maradtak fenn sercegő hangfelvételek egy idős, amúgy is közepes képességű kasztrált énekestől – ezektől eltekintve intuíciónkra vagyunk utalva ebben a tekintetben. No meg az olyan énekes-egyéniségekre, mint Cecilia Bartoli, akiknek olyan elemien erőteljes, egészséges hang, s ráadásul olyan fizikum jutott osztályrészül, amelynek segítségével nyomába eredhetnek a varázsnak, amely a kortárs beszámolók szerint a szopránhang és a férfias erő találkozásából eredt. Végeredményben tehát kettős kalandot jelentett ez a hangverseny – persze a hallgató számára is –, s az effajta izgalmak azok, amelyek láthatóan jobban vonzzák énekesnőnket a standard repertoár kihívásainál.
A programban hat blokkban hallhattunk operaáriákat, többnyire nyitányokkal vagy egyéb hangszeres bevezető számokkal. A nápolyi iskola szerzői közül Porpora – okkal igen hangsúlyozottan –, Riccardo Broschi – a legnagyobb kasztrált énekes, Farinelli bátyja –, Leonardo Vinci, Leonardo Leo és Francesco Araja szerepelt a programban, ehhez járultak olyan kortárs nagyságok, mint Händel, Carl Heinrich Graun, Caldara vagy az egyik ráadásban éppen Vivaldi. A hangszeres számokban pedig olyan észak-olaszok is szóhoz jutottak, mint Veracini vagy Giuseppe Sammartini, akinek szopránfurulya-versenyéből szólistaként is ördöngösen játszott egy tételt Antonini.
 Giovanni Antonini |
A válogatás karakterekben roppant gazdag és minőségében ámulatra méltó képet adott a nápolyi operaszerzőkről, akik közül egy Porpora, egy Vinci ebben a konvencióktól áthatott stílusban is a legnagyobbakhoz – Händelhez, Scarlattihoz – méltó, élő, eredeti, invenciózus zenét tudott írni. Ám a német Graun sem maradt el tőlük megejtően szép és finom áriájával, a Demofoonte Misero pargolettójával.
Mindehhez a pódium ezúttal színpadként is funkcionált, jóllehet nem láttunk sem díszletet, sem kellékeket. Maga az énekesnő volt hamisítatlan színpadi jelenség, néhány elemből variált, hol igen látványos, hol aszketikusabb, fekete-vörösre hangolt jelmezeivel, amelyek persze a némiképp bizonytalan nemű kasztrált énekes személyiségét karakterizálták. (A koncert végén azután, a női áriákhoz, nőies kiegészítők is felbukkantak.) Ám a jelmeznél sokkal többet jelentett Bartoli mozgása, tartása, bevonulása, egy kócsagtollas föveg hanyag elhajítása, tehát a nagyszabású egyéniség jelenléte, amelyből kiindultunk.
A lényeg persze az, hogy Bartoli mindent tud. Hangja erőteljes és lélegzetállítóan puha tud lenni minden regiszterben; magasság, mélység a legtermészetesebben és erőlködés nélkül szólal meg, már nem is tudjuk, melyik regiszter a dörgő, melyik a világító. Virtuozitása úgy lehengerlő, hogy egy pillanatig sem kelti az üresség érzetét; örömteli és mosolygós virtuozitás ez, nem teljesítményre vagy győzelemre megy. Pianói megrendítőek, lassú tempói feszültséggel és tartalommal telítettek, összhangja hangszeres partnereivel szembetűnő: minden egyéni megnyilvánulás mellett odafigyel rájuk, együtt zenél velük, örül nekik. Az első ráadásban, Händel Teseójának egyik obligát oboás áriájában az oboa és az énekhang hosszan kanyargó figurációi mindvégig tökéletes szinkronitásban voltak. Kisebb csoda a sok között.
Az együttzenélés öröme persze kölcsönös. Az Il Giardino Armonico lubickol a zene és az énekesnő jelentette élményekben. Antonini mozgásának extravaganciája csökkent, koncentráltsága és hatékonysága, ha lehet, még növekedett az évek folyamán, karmesterként fölényesen birtokolja anyagát, és abszolút egyenrangú partnere a prima donna assolutának. A zenekar, miután tavaly tavaszi budapesti fellépésén kissé fáradtnak tetszett, ismét a legjobb formáját nyújtotta: a kifejezés intenzitásának, a zenei temperamentumnak és kidolgozottságnak, a perfekciónak a magasiskoláját. A kürtgikszerek pedig csupán az életszerűséget szolgálták.
Vö. Rákai Zsuzsanna: Lélegzetelállító
Csák Balázs: Csoda
Fáy Miklós: Cecilia for president
László Ferenc: Túlzás nélkül