Ivan Kusnjer és Szakács Ildikó

Elvárásaink nem csupán a nagy név igézetében fogalmazódtak, de a rendező korábbi zenés színházi munkáinak ismeretében is: akár klasszikus operával hökkentett meg (Faust), akár kortársnak nevezhető darabot tálalt műközpontú előadásban (A salemi boszorkányok), Alföldi Róbert produkciói mindig minőséget képviseltek. Nem is beszélve arról, hogy az érthetetlen módon botránykővé lett János vitéz-előadással Alföldi többet vitt véghez nemzeti daljátékunk fogyasztható tálalásánál: valósággal rehabilitálta azt a XXI. század színháza számára.

Hasonló rehabilitáció ráfért volna Verdi – nem minősége, hanem agyonjátszottsága okán – sokszor laposnak tűnő Rigolettójára is: a mindenki által ismertnek vélt dallamok és helyzetek erdejében kellett volna felfedezni a remekművet és az emberi drámát. Nyilatkozatait olvasva meggyőződhetünk róla, hogy Alföldiben élt is ilyen törekvés: az ember és a hatalom konfliktusát kívánta megjeleníteni egy szikár előadás keretében. Ami az utóbbit illeti, az a látvány szintjén megvalósult: Karel Glogr színpadképe minden, csak nem látványos, néhány ajtóval és két lépcsővel tagolt, három fehér fallal határolt üres tér, melynek közepére olykor betolják Gilda fehér kockába álmodott kertjét. Ám szándék és megvalósulás között nagy a különbség: a díszlet kivitelezése közel sem kifogástalan, a falak felülete és festése egyenetlen, az ajtók nem illeszkednek pontosan – elnagyoltság, pongyolaság érződik a színpadra tekintve. S a látványbéli szikárság mellett hiába keresem a hatalom személyiségformáló erejének bemutatását: pusztán összefüggéstelen ötletparádét látok a színpadon, mely olykor szórakoztató, máskor bosszantó, de nem áll össze egységes vezérfonállá, megmarad alkalmankénti lábjegyzetnek egy alapvetően sikerületlen előadáshoz.

A rendezés egyik vonulata nyílt paródia: az Alföldi Róbert által oly sokszor (s joggal) ostorozott, hagyományosnak csúfolt antiszínházi operajátszás gyilkos szatírája. Ha a közönség nem szereti a rejtvényfejtést, legyünk egyértelműek: a mantuai herceg Gilda kertéjben tapossa le az összes rózsát (akkor miért nem inkább liliomot?), s ha az udvaroncok azt éneklik a magyar szövegben, hogy „fordul a kocka”, nosza, hát forgassuk meg a kertet jelképező kockát (és ugyan ki is akadna fenn azon, hogy az olasz szövegben teljesen más áll?). A konzervatív nézőket nem zavarja a kartárogatás, és látványosságot akarnak? Adjunk hát nekik: minden egyes exponált magasságra automatikusan jönnek a várva várt gesztusok, a herceg pedig egyenesen operettbelépőként vezeti elő híres kesztyűáriáját (a kesztyűt kár volt kihagyni belőle). Ismétlem: mindez rendben volna járulékos elemként a darab igazi megfejtése mellé. Csakhogy az utolsó felvonás utolsó képéig hiába várom a revelációt, a pillanatot, amelyből visszatekintve megértem a miérteket és a hogyanokat, amelytől rendszerré szerveződik ez a reménytelenül ingerszegény és légkörtelen előadás. Rigoletto búcsúkettőse Gilda szellemével a lány véres hullája fölött sem több profi rendezői ötletnél, problémamegoldásnál – technikai kérdés, kívül a művészet hatáskörén. Nem tudhatom, hogy a darab nem inspirálta-e kellőképp Alföldit, avagy a cseh társulat nem volt elég felkészült és/vagy nyitott a közös munkára, mindenesetre az előadás színpadi értelemben kudarc – s mivel nem csak kvalitásos, de fontos produkciókat létrehozó rendezőről van szó, azt is hozzá kell tennünk: elpuskázott lehetőség.

Ivan Kusnjer és Paul Gaugler. Fotó: Kelemen József (A képek forrása: Armel Operafesztivál)

Sajnos elnagyoltság jellemzi a zenei produkciót is: közel két évtizedes operai tapasztalataim során nehezen tudok visszaemlékezni még egy olyan előadásra, ahol ennyi pontatlan belépés, borulásközeli állapot halmozódott volna fel egyetlen felvonás alatt. Nem tudom, hogy a produkció összességében esett-e szét, vagy csak a szerda esti előadás előtt uralkodott el valamiféle pszichózis az előadókon, esetleg a katona-karmesterként taktírozó, s a Szegedi Szimfonikusokból meglehetősen igénytelen hangzást kicsiholó Ivan Pařik volt-e bénító hatással az énekesekre – mindenesetre, amit hallottunk, az kezdetben a vállalhatatlanság határát súrolta, s csak a második felvonástól kezdődően vált legalább elfogadhatóvá. (Hogy mindehhez mit szóltak az Arte élő internetes közvetítését figyelő nézők és hallgatók, azt jobb, ha nem tudjuk.)

A címszerepet játszó Ivan Kusnjer mint figura hiteles tudott lenni, ám hangi adottságai legfeljebb Marullóra tennék alkalmassá egy adekvátan kiosztott Rigolettóban. A voce alapszinten megszólaltatja a szólamot, de a nagy pillanatokkal korlátozott magasságai, a nehézkesen kitartott csúcshangok és a kevéssé varázsos hangszín miatt adósunk marad. Paul Gaugler mantuai hercege egyenesen érthetetlen: tenorjának köze sincs az ilyesfajta spinto szerepekre predesztinált hanghoz – színtelen, préselt magasságokkal operáló és nagyon kis vivőerejű karaktertenort hallunk, mely az énekes iskolás színészi játékával párosulva semmiről sem győz meg, nemhogy a mantuai herceg hódító voltáról. Szakács Ildikó eminensen, noha nem hibátlanul szólaltatja meg Gilda szerepét; esetében inkább a személyiség varázsa hiányzik ahhoz, hogy elhiggyük neki az első felvonás hamvas, ártatlan lányát – a folytatásban aztán helyére kerül a figura. Jevhen Šokalo valóban alvilági külsejű, érdes basszusával félelmet keltő Sparafuciléja, valamint Ilona Kaplová az elvárásoknak megfelelő karaktert profin hozó Maddalenája, ha nem is mentette meg az előadást, de legalább felvillantotta, hogy számottevő tartalékok is rejtőzhetnek a pilseni Josef Kajetán Tyl Színház társulatában, melyeket megfelelő darabválasztással érdemes lenne előcsalogatni. Valentina Čavdarová Tyimosenko-frizurás, tenyeres-talpas Giovannája pedig azt villantotta fel, milyenek is a semmivel sem összehasonlítható szlávos ízek a cseh vidék operajátszásában.

Vö. Heiner Lajos: Szegényszag 
Márok Tamás: Remekmű kontra mestermunka