 Csányi Sándor |
Alighanem a filmkészítés figyelemreméltó, s általánosságban sem érdektelen rejtélyei közé sorolható az a paradoxnak tetsző kérdés, hogy vajon miként lehet egy másfél óránál is rövidebb (egészen pontosan 84 perces) mozifilm uralkodó időhatározója a „hosszan”? Merthogy az öregedő Kádár professzor és fiatal felesége, Anna, valamint az asszonyt elszerető tanársegéd, Zoltán doktor tragikus szerelmi háromszögét szemrevételező filmalkotás, a Márai-szaktekintélyként is tisztelhető Sipos József legújabb rendezése épp ezzel a különös hatással frappírozza a nézőt. A (tán csak kezeit leszámítva) mindenestől gyönyörű Marozsán Erika a tükörbe tekint – hosszan; a professzorék kocsija a Szabadság (vagyis stílszerűen: a Ferenc József) hídon száguld a Gellért Szálló felé – hosszan; a szállodaigazgatónak beállított Kautzky Armand behízelgően mosolyog – hosszan; és így tovább – hosszan. Tartsunk bármit is Márai Sándor 1940-es, s az Akadémia által Vojnits-jutalommal díjazott színművéről, azért ez mindenesetre meglepő, elvégre három kiadós felvonás filmmé sűrítése logikusan végiggondolva inkább feszesebb elbeszélést eredményezne, semmint elnyújtott merengést. De nem, Gózon Francisco kamerája még a villanásnyi snitteket is túlnyújtottnak mutatja: itt egy ráközelítés az énekesnői kacsóra és csípőszélre, ott egy korabeli Ibusz-füzet látványa, csupa-csupa valós tartalom nélkül elvesztegetett idő.
 Marozsán Erika és Gerd Böckmann (A képek forrása: PORT.hu) |
Mintha a Kaland hosszabbik első fele a történet helyett a környezetrajzra összpontosítana: környezet alatt mindazonáltal szigorúan csakis a tárgyi környezetet értve. A látvány mindenesetre – bakijaival együtt is – kimunkált és gusztusos, a filmben még a hajszárító is antik, s persze a bútorválogatásra sem lehet panaszunk! Megannyi régi bútordarab, melyek között bizony a színészek is jobbára régi bútordarab gyanánt funkcionálnak. A történetbe beillesztett idős házvezetőnő (Nono) jelzésszerű szerepét például maga Törőcsik Mari vállalta, s ő, példázatos emberi, színészi és filmszínészi hitelének köszönhetően, képes is kilépni az eleven, gazdájáért aggódó díszlet feladatköréből. Mások azonban már korántsem működtek ilyen eredményesen, s ebben alkalmasint egy, a Kaland gyengéin jócskán túlmutató filmes rendszerhiba is közrejátszott. Az ugyanis, hogy a hazai filmesek alighanem valamikor az ezredforduló táján összeírták annak a tucatnyi magyar színésznek a nevét, akiket alkalmasnak véltek úri-polgári szerepek eljátszására, s ezt a lajstromot (Eperjes Károly, Szilágyi Tibor, Nagy-Kálózy Eszter stb.) azóta se bővíteni, se szűkíteni nem akarják. Márpedig, feltéve, de meg nem engedve, hogy bővíteni netalán nem is lehetne e névsort, szűkíteni egészen bizonyosan lehetséges, s tán szükséges is. Csányi Sándor például, aki ezúttal szerelmes fiatalembert és végzetesen rossz diagnosztát alakít, mára elveszítette egykoron létezett (kissé vidékies, kissé bumfordi) férfibáját, s immár csupán arcának blazírt kifejezéstelenségével tűnik ki a mezőnyből. Marozsán Erika erősebben látszik küzdeni szerepéért, azonban játékában az asszonyi szenvedés, a betegség és a kedvetlen unalom meglehetősen egynemű, de legalábbis egységesen matt ábrázolást nyer.
A főszerepet, a feleségének elvesztésével és a becsületes öregedés kihívásával szembesülő professzor szerepét a német sorozatszínész, Gerd Böckmann alakítja. Jelenléte mindvégig korrekt, s látványosan egy polgáriasultabb játékkultúra ismeretéről tanúskodik, ámde a vontatott cselekményvezetést az ő alakítása is jelentékenyen megsínyli. Ráadásul szolid játéka majd’ mindenkor érzékletesen elválik az őt szinkronizáló Mécs Károly gyönyörű orgánumától. A Kádár professzor figuráját színpadon már több ízben megformáló Mécs mintha hangjának kitelt szépségével venne elégtételt láthatatlanságáért. Tényleg: az utolsó hiteles huszártiszt hogyan is maradhatott ki a fent emlegetett névsorból?
Vö. Fáy Miklós: Kalandvágyból itthon
Gyárfás Dóra: Máraira nem kell smink