Tasnádi István: Nézőművészeti főiskola / SzkéNéző Művészeti Fesztivál 2011
2011.11.13.

Minden félévben vannak olyan tárgyak, ahol a szellemes, szórakoztató előadásért cserébe csak figyelni kell, a vizsgaidőszak közeledtével azonban kiderül: az anyag kevés, a szakirodalom pedig ezer oldalakra rúg. A Nézőművészeti főiskola méltán népszerű kurzusa tipikusan ilyen. LÉNÁRT ÁDÁM ÓRAI JEGYZETE.

A 2011/2012-es tanévtől kezdve megújult környezet fogadja a hallgatókat, ezért – mintegy ennek tiszteletére – az idei első bemutató után a SzkéNéző Művészeti Fesztivál névre keresztelt mini-rendezvénnyel folytatódik az évad: a két ízben játszott Nézőművészeti főiskola egy másik Tasnádi-darabbal, A fajok eredetével egészül ki (kritikánk az előadásról a címre kattintva olvasható - a szerk.), a programot pedig a Fixa-Idea Felekezet című térítő performansz és a siratópunkot játszó Eugenia zenekar koncertje teszi teljessé. Barokkos túlzás persze az előadássorozatot fesztiválként aposztrofálni, ugyanakkor az október közepi szkénézés valóban különleges élményt nyújt, hiszen a pénteki Nézőművészeti főiskola fárasztó-felszabadító élménye után a Műegyetem steril, kivilágított, etno-rockzenétől és visszafogott morajlástól zengő folyosói már-már a hajdani gimibulik hangulatát idézik. 

A Nézőművészeti főiskola nem csupán névleg kerül a középpontba, hiszen az előadás alapvetéséről, a színházak bezárásáról és/vagy a művészi szempontokat háttérbe szorító kisajátításáról annak ellenére lehet egyre többet hallani, hogy a régi-új Szkéné Színházat is fokozott érdeklődés övezi úgy a nézők, mint a szakma részéről. A Nézőművészeti főiskolát azonban az teszi különösen izgalmassá, hogy saját fikciója szerint a színházak ellehetetlenüléséért közvetve a nézők a felelősek: azok, akik ugyan gyakran járnak színházba, viszont mintha ott sem lennének – néznek, de nem látnak. Jóllehet a színház sikere ténylegesen azon áll vagy bukik, hogy a látottak-hallottak eljutnak-e a nézőkig, képesek-e áttörni a színpad és a nézőtér között húzódó, az előadásban pantomimjátékkal érzékeltetett falat. Ugyanakkor a kézenfekvőnek tetsző megoldás, miszerint újabb felsőoktatási intézményre és diplomás nézők tömeges képzésére van szükség, az abszurd hangvétel megelőlegezésén túl mindinkább a politikai döntéshozók dilettantizmusára, a főiskolai, egyetemi oktatás felületességére, látszateredményeire és a színházi szakma felhígulására hívja fel a figyelmet.

A Nézőművészeti főiskola ezzel együtt, a néző-hallgatók érdekében, igyekszik intézményesített, formális keretek közé szorítani saját magát, elég csak az óravázlatra pillantani: a szűk kétórás előadáson szó lesz a néző fiziológiai felépítéséről, a kellően stabil üléspozícióról, a befogadók tipizálásáról és ezzel összefüggésben a nézőtér stratégiai pontjainak osztályozásáról, a nevetés és a sírás mechanizmusáról, valamint a katarzis megélésének tudományos igazolhatóságáról. A tematika komolyságához egy percig sem férhet kétség, hiszen a táblán díszeleg az iskola büszkén vállalt jelmondata: a színház szent és érthetetlen.
Mucsi Zoltán, Katona László, Scherer Péter. A fotót készítette: Ágh Márton.
Mucsi Zoltán, Katona László, Scherer Péter

A háromszereplős előadás jelenetei sematikusan épülnek fel, de épp egyszerűségük miatt működnek. Scherer Péter és Mucsi Zoltán egy szélsőségesen elrajzolt, egymástól jobban már nem is különbözhető tanári párost alakít, ám a Pepe-Kapa duó ezúttal a demonstrátorként közreműködő Katona László jelenlétével erősödik. Egymás után sorjáznak a könnyfakasztó, pazar jelenetek: amíg Szagolnyák tanár úr (Mucsi Zoltán), a valaha szebb napokat látott színész, a tradicionális munkamódszerek mellett teszi le voksát, addig Vancsók professzor (Scherer Péter) a nézők gondolatainak letapogatásával, bélbolyhtisztítással, katarzist mérő izotóppal kísérletezik, hogy aztán az előadás végére a mindenkori illusztrátor, Színházi László (Katona László) a vegyvédelmi ruhákat és a szkafandereket ötvöző öltözékben érkezzen meg a nézőtérre, biztos, ami biztos. Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Katona László is gondosan kimunkált, érett alakítást nyújt, persze – a 2003-as bemutató óta – számos alkalom adódott a finomhangolásra.

Mucsi Zoltán nagy horderejű színész képében tetszelgő ripacsot formál, s mint ilyen, kényszeresen keresi a katarzist, pedig – még ha fonák módon is – éppen a színpadi illúzió durva, harsány, ízléstelen lerombolása teszi hatásossá játékát. Szagolnyák Imre groteszk figura, aki folytonos kudarcaival együtt is szerethető. Imrének, egyedüliként a tanári karból, tetten érhető története van, hiszen a néző szeme láttára amortizálódik a színpadon egészen az ominózus áramütésig, amikor saját megsemmisülésével együtt az előadás is darabjaira hull. Ebben nem kis szerepet vállal a karrierista tanszékvezetőt életre keltő Scherer Péter, hiszen alig észrevehető gáncsaival őrületbe kergeti kollégáját. Játéka a legapróbb részletekig kidolgozott, s tulajdonképpen ez a műgond a mozgatórugója a Vancsók-alakítás egészének is. Scherer karikatúrája annak ellenére – de még inkább: éppen azért – tud látványos lenni, mert egyidejűleg csak egy mozzanatot csupán egyetlen hajszállal túloz el, így mindvégig a tudományosság és a dilettantizmus, a lehengerlő érvelés és a parasztvakítás határán egyensúlyoz. A páratlan párost kiegészítve, Katona László mimózalelkű, lassú észjárású, introvertált tanársegédet alakít, aki szerepe szerint perzselő tekintetű professzionális néző, valójában sokkal inkább a komikus színész iskolapéldája: tökéletesen használja ki adottságait, és még csak meg sem kell szólalnia a zsigeri nevetés kiváltásához.
Mucsi Zoltán, Katona lászló, Scherer Péter. A fotót Ágh Márton készítette.
Mucsi Zoltán, Katona lászló, Scherer Péter. Fotó: Ágh Márton (A képek forrása: Szkéné Színház)

A színészi játék formátumos, Ágh Márton jelzésértékű díszlete, melynek uralkodó eleme a klasszikus iskolatábla és a három székből álló zsöllye, egészen kitűnő, Kiss Julcsi jelmezei ötletesek, Árkosi Árpád átgondolt rendezése pedig a játékidő háromnegyedéig jó ritmusú, koherens jelenetsort eredményez. Minden kellék adott, színházi előadás helyett azonban – igazodva a darab fikciójához – kivételesen szórakoztató főiskolai előadás zajlik a hallgatóság előtt. Inkább igényes, tematikus stand up comedy, de nem színház. A színház ugyanis, szemben az irodalommal, a legritkább esetben képes megszólalni – a sajátjával egyidejűleg – metanyelven is. Márpedig a Nézőművészeti főiskola esetében az eszményi befogadás nemcsak célja, hanem önmagára vonatkoztatva tárgya is az előadásnak, ez a kettősség azonban azt eredményezi, hogy a közönségnek a darab nézőművész-hallgatójaként és az előadás nézőjeként egyszerre kellene közreműködnie, jóllehet pontosan az előbbi során megszerzett tudás tenné lehetővé utóbbit. A tanító hangnem és az iskolás szemléltetés ambivalens, elidegenítő hatása révén tehát olyan interaktív, önironikus előadás jön létre, ami éppen a néző belefeledkezése ellen dolgozik, így a várva várt, tényleges színházi élmény önfeledt szórakozássá egyszerűsödik.

Vancsók Márió például számokkal alátámasztva állításait arról értekezik, hogy a pislogás miatt az előadás minden egyes órájából kilenc és fél percet nem lát a néző, Szagolnyák Imre pedig önkívületi állapotban, artikulálatlanul üvölti, hogy a nézőtéri taps kakofóniája és harmóniája is egyaránt ostoba, önáltató automatizmus, de amíg az előbbi hitelesnek, addig az utóbbi vagdalkozásnak tűnik. A Nézőművészeti főiskola rafináltsága tehát tartalom és forma ellentmondásában rejlik, ugyanakkor az előadás tapasztalata azt mutatja, hogy egyik attitűd és egyik mentalitás sem képes áttörni azt a bizonyos láthatatlan falat a nézőtér és a színpad között. Még szerencse, hiszen dagályos tapskoreográfia ide, sekélyes sajtóvisszhang oda, vélhetően maguk az alkotók is meglepődnének, ha a nézők az előadás záró jelenete után átszellemülten, néma csendben ülnének a helyükön, a kritikusok pedig elismerőleg hallgatnának a látottakról.
 
Szerző:  Tasnádi István,  Rendező:  Árkosi Árpád,  Szereplők:  Katona László, Mucsi Zoltán, Scherer Péter,  Díszlettervező:  Ágh Márton,  Jelmeztervező:  Kiss Julcsi,  Zene:  Árkosi Szabolcs,  A rendező munkatársa:  Gyulai Eszter