Figura Stúdió Színház: Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról

A kollokvium célja, hogy átfogja a kisebbségi színházi működés egészét a kőszínházaktól a független társulatokig, lehetőséget adva a színis osztályok bemutatkozására is; idén ezt a keretet a határon túlra is kiterjesztették a budapesti Cinka Panna Cigány Színház és a szarvasi Cervinus Teatrum meghívásával. A fesztivált övező szakmai rendezvények változatosak: az előadásokat szakmai beszélgetések kísérték, Szabó Réka és Bicskei István vezetésével két workshopot is látogathattak a színészek, Sebestyén Rita színház és identitás viszonyáról tartott szemináriumot, ezek mellett könyvbemutatók, koncertek bővítették a kínálatot.

A program sokszínűsége és az, ahogyan a fesztivál felépíti magát a színházról való nyilvános diskurzus terein keresztül – a szakmai beszélgetéseken túl fesztivál-újsággal, saját tévé- és rádióműsorral is követve az eseményeket – valós reflexiós igényt jelez. Ez a viszonyulás oldja a fesztivál ellentmondásait, amelyek az alanyi jogú képviselet, a szemleszerűség és a versenyzés ellentétes tendenciáiból adódnak (az előadásokat szakmai zsűri díjazza). Emellett a kisebbségi színjátszást átfogó képhez azt az arányeltolódást is hozzá kell számolnunk, hogy az erdélyi színházi „nagyok”, a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi társulat – nyilván a befogadó színház technikai körülményeihez, a fesztivál költségvetéséhez, de talán presztízséhez is alkalmazkodva – nem a turné-klasszis produkcióikat szerepeltetik itt. A kisebbségi, a nemzetiségi: nem esztétikai kategóriák, ám ha nem a rosszízű ideológiai ballaszt jut eszünkbe ezekről a fogalmakról, érdemes azon elgondolkodni, milyen módon jelennek meg a művészi gondolkodásban, és produktívak lehetnek-e egy színházi hagyomány leírásában.    

M Stúdió: A behajtó

Nem akkor érdekes ez a kérdés, ha a nézőnek felszínes színjátszási megoldásokon, közhelyeken kell túlverekednie magát, mert ezekből is jut bőven a fesztiválon. Hanem amikor egy másfajta színházértés konszenzusát kell értelmeznie: a humor, az irónia, az érzelmesség, a líraiság eltérő jelentéseivel dolgozó színházi kommunikációt és nyelvet. A Bukaresti Zsidó Színház Teibele démona című produkciója költői világot hoz létre. Alexandra Fasolă alakítása a szerelem-betegség mély történetét égeti bele ebbe a világba. Mégsem a vallásos misztika, hanem az esztétikai zártság, ami kirekeszt. 

A Temesvári Állami Német Színház Első szerelem című előadása más irányba mozdul. Clemens Bechtel rendező a színészek történeteiből indul ki, ám a személyességen keresztül élményszerűen közösen osztott világokat idéz fel, szilveszteri majonézkeverés, Roxette-őrület, rock-korszak, kazettás magnó, a forradalom szobába hallatszó fegyverropogásának hívószavaival. A sokszempontúságból, a párhuzamos dramaturgiából fakadó irónia levegőhöz engedi a nézőt.  A Figura Stúdió Színház Peter Handkétól rugaszkodik el, Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról (r.: Bozsik Yvette) markáns vizualitással kísérletezik, az óriási vetítővászon mögött előadott mozgás-etűdök ötletszerűsége azonban végig nem vitt rendezői munkát takar. 

Tamási Áron Színház: Egy nyári nap

Az M Stúdió mozgásszínházi alkotásában, A behajtóban (r.: Uray Péter) függő emberi játszmák szervezik a táncmozdulatokat, és más eszközökkel, de szintén az emberi, női önfelszámolás végletét  állítja elénk a marosvásárhelyi Akadémiai Műhely Guppija (r.: Harsányi Zsolt). A Kolozsvári Állami Magyar Színház Megöltem az anyámat című előadásában Albert Csilla és Dimény Áron játéka virtuóz játékossággal bontja ki Visky András drámájának rétegeit – de az előadásból hiányzik a rendezői kéz, a játékot nem segíti a szájbarágós világítás, sem a díszlet közhelyesnek ható kőösvénye. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Mrozek Egy nyári napját hozta el a fesztiválra, Zakariás Zalán rendezésében. Az előadás határozott kereteket, letisztult vizuális kódokat használ az elemelt műviséghez: a miniszínpadon az öngyilkosságból hódítási versenybe forduló történet szereplői rikító zöld kosztümöt hordanak, a hatvanas évek divatjára hajazó ruhát viselnek; minden steril és lekerekített, ami jól passzol a dráma ideologikusságához.       

A Kötő József színháztörténész, Sebestyén Rita dramaturg, Kovács Levente rendező, Bicskei István színész és Zsehránszky István újságíró alkotta szakmai zsűri a legjobb előadás díjával a Yorick Stúdió Bányavirágokját díjazta. Székely Csaba drámája „helyből” beszél, de távolságból szemléli a helyet. A távolság a színházi és tematikus panelek átírásából fakad: csehovi dramaturgia és McDonagh humora találkozik a végek reménytelenségét és az emberi viszonyok szűkösségét bemutató világban. A mintakövetés az attól való ellépéssel is jár, és a rendezés ugyanígy mozdul el a realista nyelvtől, amikor a szobabelsőt a maga díszletszerűségében használja. Amiként a szöveget, úgy az előadást is foglalkoztatja az autentikusság kérdése, és ehhez szintén reprezentációs sablonokat használ, például a magyarországi tévék valóságidegen Erdély-imidzsét, valamint a muzeális hagyományfelfogás igényeinek kiszolgálását. De ahol a történet játszódik, nem székely gatyában tengetik munkanélküli napjaikat az emberek, és a hagyományőrzés leginkább a masszív töményezés szinonimája. A falusi világot átitató urbánus szellem (az üzleti kompótot házi befőttesnek álcázzák) pedig az érintetlenség idilljét forgatja ki, anélkül, hogy azt feltételezné, volt valaha ilyen állapot. Az erős színészi alakítások (Bányai Kelemen Barna, Viola Gábor) viszik, olykor már sodorják az előadást a komikus stilizáció kitolt határaira, poénok, gegek és bohóctréfák sorozatán keresztül. 

A legjobb rendezéssel a Csíki Játékszín Finitóját díjazta a zsűri. A dramaturgia ismerős sémát követ, tudjuk, hova fut ki a történet, ezért a hangsúly a történet ívét építő részletekre tevődik át. Victor Ioan Frunză rendezése jól bánik a színházi hatáskeltéssel, pontosan érzékeli, miként lehet rátenni még egy, vagy inkább sok lapáttal Blondin Gáspár (Kozma Attila) szuicid szándékának abszurd alaphelyzetére. Olyan előadást látunk, amelyben az autószerelő műhelyt, lakásbelsőt és udvart egy térbe terelő, kartondobozokból álló fallal határolt díszlet, a verses szöveg, a színészi játék szervesen érik össze.  

Kolozsvári Állami Magyar Színház: Megöltem az anyámat (A képek forrása: PORT.hu)

Míg a legjobb férfi színészi alakítás díját a Bányavirágok orvosát játszó Bányai Kelemen Barna kapta, addig a zsűri a legjobb színésznői alakítás díjával Éder Enikőt jutalmazta Merteuil márkiné megformálásért. Az Aradi Kamaraszínház Kvartettjében (r.: Balog József) a laclos-i páros egy abroncsruha börtön-vázában liftezik, hol a fej helyén, hol a szoknya színházi takarásában víva női és férfi párbajokat. Ezek a viszonyok az érzékiség, az erotika helyére a dekonstruált test képeit illesztik: az arc, a fej, a beszéd eltorzítása mimikával, orvosi segédeszközökkel és protézissel, a nem cseréje vagy visszavonása bomlási folyamatot állít a néző elé. Marad a test, vagy inkább valamiféle hús, amely mintha már félig földdel lenne elegyedve.