Forradalminak éppen aligha nevezhető, ha valaki sok szálon kígyózó, s megannyi szereplőt mozgató cselekményt álmodik egy hotel falai közé – trendkövetőnek azonban annál inkább mutatkozik mindez. Elvégre a kisszámú protagonistát seregnyi héroszra cserélő művek (melyek egyik legnevesebb, s majd’ nyolcvan éves őse a Grand Hotel névre hallgat) felettébb gyakorinak és többnyire népszerűnek tűnnek manapság – úgy a tengerentúlon (Traffic), mint Európában (Korcs szerelmek) vagy éppen a Távol-Keleten (lásd Jia Zhangke Világ című megragadó műdarabját). 

S minthogy ez a forma az utóbbi két évtized egyik legimpozánsabb karrierjét befutó filmiparában, a továbbra is imponálóan termékeny dánoknál is egyre népszerűbbnek látszik (Olasz nyelv kezdőknek; Just Like Home), a jócskán fantáziátlan című 304-es szobát fenemód kurrens és aktuális moziműként üdvözölhetjük – amelynek ugyanakkor mindösszesen két figyelemre érdemes tulajdonsága abban áll, hogy népes szereplőgárdával dolgozó, kanyargós szüzséjét időfelbontásos szerkezettel bolondítja meg, valamint, hogy azt sűrű, folyamnyi dán bánattal béleli ki. 

Birgitte Stærmose megkésett debütfilmje egy koppenhágai hotel lakóinak és dolgozóinak villanásszerű lajstromával, afféle vignetta-szerű képsorokkal indul – s hogy ezeknek a nyúzott figuráknak mennyire reményteljesek a kilátásai, arról a háttérben baljósan hömpölygő vonósok, a jeges tapintású képek, no meg egy premier plánban megtöltött pisztoly tudósítanak. Ebben a világvéginek tetsző hotelben csupa utat vesztett élet, csupa csendesen vérző szív, s megannyi elrongyolt ábrázat bérelt szobát – mosolynak errefelé csupán az emlékét ismerik, az örökké rémült faarccal intézkedő recepciós (David Dencik) pedig már azt sem: még a felettesi utasításra is képtelen széthúzni a száját. 

Van itt olyan, aki munkahelyi kapcsolata miatt férje elhagyásán morfondírozik, van, aki gondjait orvosolandó a hotel bárjában igyekszik felszedni valakit, van, aki lánya elvesztésének traumájától és reménytelennek látszó szerelemtől szenved, s olyan is akad (mint Agim, a koszovói származású mosogató), aki felesége egykori megbecstelenítését igyekszik megtorolni. Ezek az emberi szándékok és motívumok pedig, ahogy az eseményeket új szempontokból bevilágító flashbackből kiderül, egy végzetes és tragikus eseményhez vezetnek, újfent és sokadjára demonstrálva a sors és a véletlen roppant erejét. 

A kortárs dán film legtermékenyebb írója, Kim Fupz Aakeson jegyzi a 304-es szoba forgatókönyvét, amely mind részmozzanataiban, mind a karakterépítést tekintve meglehetősen invenciószegénynek tűnik, ugyanakkor a nézőpontváltások és a flashbackek miatt majd’ a játékidő végéig képes némi feszültséget fenntartani. E lassan múló kilencven perc alatt a dán színház jelesei jobbára megtört tekintettel méregetik egymást, olykor fájdalomtól elnehezült mondatokat suttognak, esetleg hevesen és keservesen szuszognak a másik nyakába. 

A fojtogatóan komor, gyomorbeteg hangulatot erősíti a többnyire taszító hatású képi stílus is, amely túlnyomórészt szűkös közelképekkel, alapérzületében szarbarna színvilággal és erősen kontrasztos, ujjnyi mélységélességű kompozíciókkal dolgozik – utóbbi eljárás pedig nem csupán a jelenetek intimitását és fojtott intenzitását fokozza, de egyúttal prímán érzékelteti a magába zárult szereplők rövidlátó percepcióját is. Ám e szűkös horizont alighanem e filmnek is a sajátja, mely garmadányi szereplőjének ólomnehéz gondjairól vagy a társadalomban lappangó lelki fekélyekről képtelen bármi izgalmasat állítani. Hiába minden feszültségkeltő igyekezet és történetvezetési furfang, ebben az űrhideg hotelben sem a 304-es, sem bármelyik másik szoba nem rejt igazán érdekfeszítő titkokat vagy megragadó sorsokat – mindennek hiányában pedig Birgitte Stærmose filmjekönyörtelenül ellaposodik, s legkivált a középfajú dán kisrealizmus egyik apró kudarcaként könyvelhető el.

 

Vö. – borz -: Ez komoly!