Josef Mysliveček: Antigona / Armel Operaverseny és Fesztivál 2011
2011.10.17.

Miként a fesztivál első estéje, a Francesca Da Rimini premierje, úgy a másodikként bemutatott Mysliveček-opusz is izgalmas mű izgalmas előadásának lehetőségével kecsegtette a fesztiválturistát. BÓKA GÁBOR ÍRÁSA.

Jelenetek az előadásból.
Jelenetek az előadásból

Annál nagyobb baj, hogy nem csak az előzetes várakozás, de az eredmény is hasonló lett, mint két nappal korábban: keserves csalódás. S ezúttal elégedetlenségünket nem foghatjuk a magyar operajátszás provincializmusára, a magyar ugaron főúri műfajt játszani kívánó alkotók és előadók szándékának hiábavalóságára, mely a lehetőségek hiányából fakad. Amit láttunk és hallottunk, kilencven százalékban import – az a svájci színház, a Theater Biel Solothurn szolgáltatta, mely két éve fergeteges előadásban prezentált nekünk egy jószerivel ismeretlen Martinů-egyfelvonásost Ravel Pásztorórájának párdarabjaként.

Ezúttal rá sem lehet ismerni a társulatra. Elégtelen vagy épphogy elfogadható énekes-színészi teljesítmények, csüggesztően igénytelen látványvilág és alibirendezés – nagyjából így foglalhatnánk össze a szombat esti élményt. Kezdjük az utóbbival: Andreas Rosarnak láthatóan semmilyen gondolata nem volt az előadás alapjául szolgáló operáról. (Ez tulajdonképpen bocsánatos bűn lenne, ha ezek után visszalépett volna a feladattól.) Első, felületes megközelítésben megkockáztathatjuk, hogy az Antigona valóban nem remekmű: a barokk és klasszicizmus határmezsgyéjén fogant, mesteri kidolgozású, de a zsenialitás jegyeit nélkülöző muzsikához barokkosan következetlen librettó társul. Gaetano Roccaforte a mából visszatekintve meglehetősen hollywoodias fordulattal a Szophoklésztől ismert Antigoné-történet folytatását vetette papírra: a hősnő nem halt meg, s húsz év múlva visszatér, hogy bosszút álljon Kreónon. Ehhez jó alkalmat szolgáltat neki, hogy egykori szerelmét, Kreón fiát (a szophoklészi Haimón itt Euristeo névre hallgat) zsarnok apja ismét meg akarja házasítani: a szép és fiatal Ermionét szánja neki. Kiderül azonban, hogy Antigonának és Euristeónak gyermeke is született, egy lány, akit azonban mind az apa, mind az anya szem elől tévesztett a hajdani események sodrában – s innentől az olvasók fantáziájára bízom, hogy kitalálják-e a darab végkifejletét.

Ismétlem: elfogadom, ha valakinek nem mozgatja meg a fantáziáját a meglehetősen suta és összetákolt történet. Ám a librettó egy dolog – lévén szó operáról, a szöveg úgyis csak a zenével szimbiózisban értelmezhető és értelmezendő, s a muzsika sodró lendülete, olykori szenvedélyessége sok mindenen átsegít, mi több: sok mindent megmagyaráz abból, ami olvasva nonszensz. Egyébként is, ha XVIII. századi olasz barokk operáról beszélünk (s Mysliveček, noha cseh, hamisítatlan olasz zenét írt), nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy nem a történet drámai íve, hanem az egyes zeneszámok érzelemkifejezésének milyensége a döntő momentum – s e tekintetben a cseh mester igen jól vizsgázik: a darab áriái szinte kínálják magukat a rendezői értelmezésre. Ehhez azonban olyan rendező kéne, aki felméri a műfajból és a stílusból fakadó megoldandó feladatokat. Andreas Rosar ezt nem tette meg: közlekedési rendőrként beállította, ki hol jöjjön be és hol távozzon, valamint némi csenevész játékot erőltetett az énekesekre egy áldozati sarlóval (ha politikai utalásnak szánta, mellékelhetett volna hozzá egy kalapácsot is). Ám hogy ne legyen olyan feltűnő az ötlettelenség, mindezt a semmit Martin Warth konkrét és átvitt értelemben egyaránt szürke díszletében kell végignéznünk, melynek láttán a közönség – mely ritkán tud különbséget tenni díszlet és rendezés között – vérmérsékletétől függő előjellel nyugtázza, hogy „modern” rendezést látott. Nemes unalmát pedig a műfaj jellegzetességeként könyveli el.

Kelemen József fotói.
Fotó: Kelemen József (A képek forrása: Armel Operaverseny)

Az énekesek közül kiemelkedik az Ermione versenyszerepét tolmácsoló Raquel Camarinha fiatalos csengésű, technikai problémákat a jelek szerint nem ismerő szopránja és üde színpadi jelenléte. Rosa Elvira Sierra, ha jóval korlátozottabb vokális lehetőségekkel is, de valamit meg tudott éreztetni az Antigonéba oltott Élektra bosszúszomjából, pusztító szenvedélyéből – felkavarni azonban nem tudott produkciója. Giovanni Colettáé viszont igen, de ellenkező előjellel: ha nincs megfelelően hajlékony hangú tenor a társulatban, aki meg tud birkózni a darab koloratúraáradatával, ugyan miért is kell műsorra tűzni a két ilyen szerepet is tartalmazó darabot? A kérdést William Lombardi Euristeója kapcsán is megfogalmazhattam volna, ám nála még a stílusban elidegenítően ható baritonális hangszín is fokozza elégedetlenségünket.

A Szegedi Szimfonikusok (ők képviselték azt a bizonyos tízszázaléknyi hazai hozzájárulást) kamarazenekari felállásban is meggyőző, stílusos, ha nem is hibátlan produkcióval járultak hozzá az estéhez Moritz Caffier vezényletével. Szívesen eltekintettünk volna azonban attól, hogy a magyar feliratok kapcsán ismét szembesülnünk kelljen az általános műveltség zuhanásszerű hanyatlásával – avagy törvényszerű-e, hogy egy antik témájú mű nyersfordításának elkészítésekor (melyet elvileg valakinek lektorálni is illett volna) senkinek sem szúr szemet, hogy különbség mutatkozik Médea és a média között? Utóbbiról ugyanis a feliratokat szorgalmasan böngészve megtudhattuk, hogy erdejében vadállatok mászkálnak, akiknek ordítására az anya gyermekét is eldobva fejvesztett menekülésbe fog. Legyek jóindulatú, és tekintsem ezt a mű lelkéből lelkedzett rendezői üzenetnek?

Szerző: Bóka Gábor
Rendező:  Andreas Rosar,  Díszlettervező:  Martin Warth,  Jelmez:  Debreczeni Ildikó,  Világítástervező:  Claude Rast,  Dramaturg:  Merle Fahrholz,  Vezényel:  Moritz Caffier,  Közreműködik:  a Szegedi Szimfonikus Zenekar,  Szereplők:  Raquel Camarinha,  Rosa Elvira Sierra,  Giovanni Coletta,  William Lombardi,  Annina Haug,  Nathalie Colas
Megítélt támogatás: 30 000 000 Ft
Támogató: Miniszteri keret
A fesztivál megrendezésére (2011)
További támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
Az énekverseny megvalósítására (2011)