…és a zsidók? / Magyar Zsidó Múzeum
2011.11.27.

A Zsidó Múzeum kiállításának koncepciója egyszerre merész és bátortalan, így nem csoda, ha a két tényező kioltja egymást, és legfeljebb attól a hallatlan bátorságtól remegünk, hogy valakik le merték írni a „zsidó” szót művészeti vonatkozásban. Miért is? KÜRTI EMESE KRITIKÁJA.

A csoportos kiállítás címével kapcsolatban (…és a zsidók?) azt hangsúlyozzák a rendezők, hogy így még soha nem volt használatban Magyarországon. A tény nyilván igaz, de talán épp azért, mert értelmezhetetlenül enigmatikus ahhoz, hogy akár azt meg lehessen érteni belőle, miért tartják maguk is provokatívnak a kérdést. Vajon mivel egészíthető ki a kérdő mondat hiányzó szakasza? Tudjuk, mi a helyzet a kortársi Magyarországon a cigányokkal, a melegekkel, a nem létező bevándorlókkal, és most a zsidókon a sor? Vagy be kellene helyettesítenünk valamely társadalmi csoportot a pontok helyére és relációs viszonyként kellene értelmeznünk a fölvetést? 

Gazdag Péter: Egyensúlyban Pesttel
Gazdag Péter: Egyensúlyban Pesttel
A kiállítás azt igazolja, hogy azok a művészek, akik megkapták a részvételre való fölkérést, maguk sem igen értették, mire kellene válaszolniuk. A kissé ügyetlenül megfogalmazott fölhívás szövege így szól: „A kiállítás a mai társadalmat sajátosan reprezentáló meghívott művészek munkáin át a zsidókkal kapcsolatban 2011-ben ébredő gondolatok, érzések, asszociációk, összefoglalva (sic) társadalmi reakciók megmutatását célozza. Ezek a reakciók irányulhatnak egyének vagy a zsidóság, mint csoport felé.” Magyarán, a szerzőket talán az érdekelte, hogy milyen kortársi reflexiókra képes a mai magyar képzőművészet egy bizonyos csoportja a magyarországi zsidóság vonatkozásában. Azért csak talán, mert a világosan artikulált koncepciónak további és talán fő akadálya lehetett a kezdeményezők széles spektruma: a kiállítás kurátora Rusznák Rita, de a meghívón már csak a művészeti tanácsadó Beke László neve szerepel, a fölhívást pedig az utóbbi mellett a Festészetet Kedvelők Köre Magyar Zsidó Egyesület nevében Nógrádi Péter írta alá. 

Nehéz tehát eldönteni, kivel lehetne elbeszélgetni arról, miért is lett ez a kiállítás olyan erőtlen, óvatos. A Festészetet Kedvelők Köre, mint minden szalonjellegű egyesület, a saját konzervatív esztétikai szempontjait tarthatta szem előtt, a „szép képet minden lakásba” ártalmatlan, polgári igényével. A nézőben keletkező konfliktus épp abból adódik, hogy ezúttal érezhetően valami mást, határozottabbat, „kortársibb” jellegűt szerettek volna, csak nem tudták, hogyan fogjanak hozzá. 

Beke László, akinél kevesen tudják jobban, milyen a radikális, avantgárd gesztus, saját állítása szerint egyetlen művel járult hozzá a kiállításhoz, igaz, föl is borította vele a koncepciót. A mű ugyanis, Erdély Miklós konceptualista válasza nemcsak, hogy nem a fölhívásra készült, tehát nem felel meg az alkalomra készített tárgy kritériumának, hanem elképesztő zsenialitással bizonyítja be az egész fölvetés dialektikus ellentmondásosságát, vagyis megoldhatatlanságát. Erdély a szeret-nem szeret játék sziromtépdeséses analógiájára egy ágacskát rajzolt, amely csavarosan a nem zsidó-zsidó negatívjával indul az egyik levélkéről, mire azonban az ághegyre ér, elfogynak a szavak, és az utolsó levél üres marad. Nincs megoldás. Beke László kiállította a legrelevánsabb művet, miáltal – nyilván anélkül, hogy szándéka lett volna - megalapozta az egész vállalkozás inkoherenciáját és relatív jellegét. Érvénytelenné tette ugyanis a purista esztétikai, formalista szempontokat és súlytalanná változtatta a legtöbb alkotó azon igyekezetét, amely megpróbált megfelelni a meghívásos pályázatnak. 

Néhány művet mégis kiemelnék. Baglyas Erika és Baglyas Gyuri utcai járókelőknek, nemtől, kortól, szociális helyzettől függetlenül tette föl a kérdést, hogy „Ön szerint milyen ma Magyarországon zsidónak lenni?” A megkérdezettek fele nem kívánt válaszolni, de akik mégis megtették, azok térdtől lejjebb láthatók a videofilmen, és a cipő mint fókuszált portré képviseli őket. Baglyasék filmjét azért szükséges kiemelni, mert a legtágabb társadalmi közegbe helyezték az együttélés, a tolerancia/intolerancia, az előítéletek, a holokauszt kérdését, és nem csak a zsidóságra vonatkozó, úgyszólván reprezentatív szociografikus fölmérést mutattak be a street art eszközeivel, hanem a jelenkori magyar társadalom mentális és gazdasági állapotát is sikerült anonim módon, a szólásszabadságot és a vélemény szabadságát tiszteletben tartva megjeleníteniük. 

A kiállítás másik videofilmje Birkás Ákosé, aki megérezte, hogy műfajt kell váltania ahhoz, hogy releváns módon tudjon viszonyulni a fölvetéshez, ezért a par excellence festőnek tartott Birkás a házi videók esetlegességét is megőrző, nagyon személyes és intim, hosszú videointerjút készített közeli barátjával, Halász András képzőművésszel, aki a saját zsidóságáról beszél.

Az installáció műfaját legkarakteresebben Pauer Gyula képviseli, aki a Hitler szülővárosából származó, ajándékba kapott madáretetőt állította ki, amelyet egy faj kivételével kerülnek a madarak. A neoavantgárd generációjából még Haraszty István szerepel a kiállításon, táblaképbe applikált, a fej körfogatának mérésére alkalmas eszközzel. A táblaképek közül Nemes Csaba Ideiglenes emlékműve hordozza a legtöbb feszültséget, a véletlenszerűen megtalált, talapzatra állított vasúti vagonnal, melynek rövidebb oldalára a MÁV fölnagyított emblémája és a szállításra váró embertömeg fekete-fehér képe került. 

A rendezők hangsúlyozták, hogy nem volt szándékukban holokauszt-kiállítást rendezni, nem a trauma fölidézése volt az elsődleges cél, hanem a mai recepció, amelybe az önirónia, a humor is belefér. Ha pedig így, én egy másik koncepcióromboló festőt is javasolnék utóbb, Major Jánost, már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy nem elegendő a magyar társadalom súlyosan problematikus, veszélyes és intoleráns állapotának a puszta érzékelése, ha nem tudjuk, milyen kurátori eszközökkel tegyük a jelenséget láthatóvá. Ha például ennek a kiállításnak a történeti előkészítése megtörtént volna oly módon, hogy a magyar művészetben a saját zsidóságára elsőként reflektáló Major emléke kiállítások és publikációk révén elevenebb volna a köztudatban, akkor a rendezőknek is könnyebb dolguk lett volna. És akkor talán nem is volna olyan nagy a hiánya. 

A kiállítás megtekinthető 2011. december 5-ig.
Szerző: Kürti Emese
Helyszín:  Magyar Zsidó Múzeum,  Időpont:  2011. október 6 - december 5.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott