 Iva Bittová |
A Fesztiválszínházban alig volt szabad ülőhely, és ez nem is meglepő, hiszen Iva Bittovának valóságos hazai rajongótábora alakult ki az évek folyamán. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a Mediawave Fesztivál rendszeres fellépője, ha lehet mondani, háziasszonya lett. Első ízben 1998-ban adott koncertet ugyancsak Vladimir Václavek gitárossal, és a mostani koncertjükhöz hasonlóan a Bilé Inferno című duplalemezes CD-jükről játszottak, úgyhogy sokak számára igazi nosztalgia-estet jelenthetett ez az első MűPa-beli fellépésük.
Iva Bittovát legutóbb szólóban az őriszentpéteri Mediawave-en hallottam, ahol teljesen rabul ejtett az a világ, amit közvetített, aminek szószólója volt, és ezzel nem voltam egyedül. Mellettem például egy afroamerikai jazz zongorista állt a koncert alatt, aki hozzám hasonló lelkesedéssel tapsolt és hurrázott a szünetekben. Rám elsősorban nem a zene hatott mágnesként, hanem sokkal inkább az előadó jelenléte, és az általa megteremtett hihetetlenül erős atmoszféra. És hangsúlyozom, az amúgy professzionális színészként is dolgozó énekesnő nem szerepeket játszott – akkor legalábbis úgy tűnt –, hanem mindvégig ezerarcú önmagát adta. Azért kell itt megemlítenem mindezt, mert ehhez képest a Művészetek Palotájában megrendezett koncert összességében csalódás volt, és sok kérdést vetett fel bennem.
A Cseh Álmok 2011 nemzetközi programsorozat nevéhez illően a terem nagyobbrészt altató-andalító cseh nyelvű muzsikával telt meg. Az első és egyetlen angol nyelvű dal, a viszonylag hosszú My Dream című Václavek-szerzemény még szólóban szólalt meg: elektroakusztikus gitárral néhány sávot feljátszott, majd arra egy fülbemászó dallamot énekelt, a teljes feloldódást azonban a zavaróan gyenge angolsága hiúsította meg, és sajnos egy kissé bizonytalanul is gitározott. Hamar kiderült, hogy nem rendelkezik Iva Bittová varázslatos erejével, amivel egy egész estére magára vonhatná a hallgatók figyelmét. Kiemelném viszont a ritmusok iránti különleges érzékenységét: alig hallhattunk a koncert folyamán 4/4-es dalt, sőt, a változó metrumú kompozíciók se voltak ritkák, ami ebben a műfajban igazán figyelemreméltó.
A folytatásban persze Iva Bittová is színpadra lépett, és újra megvillantotta boszorkányi képességeit. Éneklésével széles spektrumot járt be, és számtalan arcát mutatta meg: a bölcsődalhoz illő anyai lágyságtól a túljátszott operai műviségig, a pajkos kacérkodástól a rikácsoló hisztérikáig, a torokhangú sámánhörgésektől a pop-folk klisékig és jazzes scattelésig minden terítékre került, mindez hol iróniával telve, hol pedig teljes komolysággal. Szokták hasonlítani Björkhöz és Meredith Monkhoz, de inkább a jelenlétének ereje és nem az éneklése hasonlítható az övékéhez. Hegedű- és brácsajátékát glissandók és staccatók tarkították, egyértelműen kihallatszódott a klasszikus zenei képzettség és érdeklődés, leginkább Bartók és Janacek hatása, de legalább ilyen arányban volt jelen a kortárs zene és az avantgárd: néha például ecsetet használt a húrok megszólaltatásához, amivel a cimbalomhoz vagy az indiai szantúrhoz hasonló hangokat csalt elő hangszeréből.
Az énekesnő szerencsére angolul konferált, ezáltal enyhítve azon a kirekesztettség-érzésen, hogy csak a beavatottak – a cseh nyelvet jól ismerők – érthették a dalokat, és hát valljuk meg, ennek a műfajnak nagyon is sajátja a szövegközpontúság. A dalok túlsúlyban viszonylag monoton, kellemesen andalító altatódalok voltak. Sokat elárul, hogy az énekesnő is lágy, kellemes zeneként írta le dalaikat, így hát gyorsan el is jutottam a végső és egyben feloldhatatlanul antagonisztikus kérdésig: mikor sikeres egy koncerten előadott altatódal, ha elalszanak rajta, vagy ha nem?
Említettem a korábbi élményeimet az őriszentpéteri koncertről, de valamiért azok is csak álmok maradtak. Egyrészt a helyszín tökéletesen inkompatibilis volt Bittová zenéjével – ez kétségbevonhatatlan tény. Sokkal inkább egy kisebb léptékű, meghitt hangulatú, természetközeli lokál lett volna testhezálló. Másrészt szólóban valahogy sokkal megkapóbban tud megszólalni és sokkal otthonosabban is tudja érezni magát Iva Bittová. Hiába a régi barátság, Vladimir Václavek egyszerűen nem lehetett partnere a színpadon: kedves, aranyos gitáros-énekes Václavek, de egy olyan boszorkány mellé, mint Iva Bittová, ennél több kell. Végezetül további magyarázattal szolgálhat a következő merész sejtésem is: sokadszorra látva egy teljesen tudatosan és professzionálisan megtervezett showműsornak, így voltaképp hitelét vesztettnek és mesterkéltnek tűnt mindaz, amit korábban egy meghitt, őszinte, ezerarcú világ feltárulkozásának hittem. Meglehet, az igazi varázslat valójában az volt, hogy akkor mindent valódinak véltem.