Hirtelen öröm a vetőkártyán
2011.10.12.

Csurka István és Dörner György hirtelen öröm a vetőkártyán színházi ideálja már a napi megszólalások, riportok és reagálások szintjén híján van a színház leglényegesebb összetevőjének, a kételkedésnek. MOHÁCSI JÁNOS ÍRÁSA.

Kételkedésnek és naiv bizalmatlanságnak a szorosan vett színházi munka iránt: vajon jó darabot választottam-e, megtalálja-e közönségét, és ha igen, tud-e érzékien, zsigerekig ható módon szólni hozzá;  tényleg ilyen legyen-e a díszlet: ez vagy az a színésznő vagy színész tényleg jó-e erre a szerepre; melyik hülye tette ide ezt a széket és miért langyos a kávém, meg a többi létfontosságú dolog. A jelenetben kinek van igaza? Igaza van-e egyáltalán egy jelenetben valakinek? Értek-e még a színházhoz, vagy csak nagy ívű pályám tehetetlensége lök előre, a nyilvánvaló és elkerülhetetlen, a sírt, hol nemzet sűlyed el, nagyszerű bukásig?


  

Mentesek a kétkedéstől önmaguk iránt. Szűzi tartózkodásuknak a kételkedéstől alighanem a bizonytalanságtól és határozatlanságtól való rettegés lehet az oka, de sutba lélekelemzéssel, nem ezért gyűltünk ma össze. Minden megnyilvánulásukban totális az irónia és önirónia hiánya, ami csalhatatlanul jelzi irtózásukat a dolgok több szempontú vizslatásától. Nemcsak azért, mert sótlanul humortalan és unalmas minden ige szájukban, hanem azért is, mert egy előadás a színház lényegénél fogva legalább annyi nézőpontot kíván, ahány szereplője van, és ahhoz még jön néhány, a rendező és más kósza munkatársak, mint a színészek, valamint a látvány és zene bemutató idején alvajáró módon közlekedő felelősei, és végül a nézők, emberek, a nézők, akikért ez az egész van.

Az színház ugyanis, ami a mi - félve folytatom, mert már hallom a választ: mi nem végzünk bele Európa dolgába, Európa se végezzen bele a mi dolgunkba; de azért leírom, szóval a színház, a mi - európai örökségünk, a kétkedés lövészárkokkal kerített, kérdésektől bombatölcséres senkiföldje, nem pedig a válaszok terülj-terülj asztalkámja, és ez igaz mindenre, a pusztító tragédiától a leheletkönnyű bohózatokig. Mindenre. Feltéve a szakmailag jól végzett munkát, de miért is ne tennénk fel.

Ahol nincsenek kérdések, ahol csak kész válaszok vannak, ahol a mindentudás üli magabiztos torát, ott éhkoppon marad a színház lényege, a konfliktus. Aki tudja, kinek van igaza, Antigonénak vagy Kreónnak, Gertrudisnak vagy Bánk bánnak, Moórnak vagy Paálnak, az nem színházat csinál, hanem templomot vagy pártházat; egyik ellen sincs kifogásom, de mindkettő tomboljon a saját falai között. Ráadásul a gyökeresen (mert ízlésből és hitből) kiirtott konfliktus miatt az esti előadásnak az esetleg betévedő nézőkön kívül még egy vendége biztosan lesz, aki az összes többit el fogja bódítani: az unalom. Az pedig nem tisztel hitet, erényt és elszántságot. A nézőszámra gyakorolt hatását nem elemzem, de egy biztos, Dörner és Csurka reménybeli közönsége ugyanúgy reagál az unalomra, mint a hétköznapi, színházba járó, jegyvásárló réteg, tétova meneküléssel, már ha feltételezzük, hogy a fenti közönség és jegyet vásárló színházba járók halmaza legalább részben fedi egymást. A Hátország Németh László Színházának történetébe a bukás bele van kódolva.

A régi mellőzöttségből és avarkori sértődöttségből zsendült új színházi eszmény – bár az új szó hamis képzetet kelthet, azt üzeni, hogy ami új, az mindjárt érték is, ez pedig nem igaz – első eredménye a közönsége nélkül maradt költségvetési intézmény lassú haldoklása lesz, és meglepődnék, ha éleseszű, minden döntésüket patikamérlegen kimérő döntéshozóink egyikében sem merülne föl a kérdés, hogy „ne haragudjatok, gyerekek, ismertek, ami a szívemen, az a számon, most, hogy megszabadultunk a Pesti Magyartól, hogy is hívták régen, látjátok-e, amit én is látok, a számokat, kiszúrják a szemünket, kell nekünk, őszintén, az a színház, hogy is hívják most, ott, a Paulay Ede utcában?”