Megélhetési gyorsolvasók tudják: többnyire a kéziratok utolsó bekezdései valamelyikén szokott megakadni a bóklászó tekintet, s abban a hirtelen megtorpanásban egymásra lel a szerzői és az olvasói képzelet. Így jártam én Dörner következő mondatánál: „Meg kívánok állapodni a Köztársasági Elnöki Hivatallal, hogy a köztársasági elnök útjai során lehetőség legyen a programban valamely előadásunkkal szerepelni, ami nagyban kitágítaná a lehetőségeinket, és állami szintre emelné a magyar nemzeti dráma ügyét.” Megképződött bennem, amint magyar felségjelű kamion gördül a moszkvai Vörös térre, s felállítják ott a békéscsabaiak porondszínházi sátrát. A művelet közben a helyi 1. számú tévécsatorna, adását félbeszakítva nyugtatja meg a lakosságot: nem a mauzóleumbontó kőműveseknek emelnek felvonulási épületet, hanem állami szintű színházi előadásnak. A Schmitt Pál elnök úr kíséretében érkezett Hátország Színház, Budapest valódi magyar nemzeti színháza adja elő a borongós kedélyű, ám olykor mégis rendületlen poéta, bizonyos Vörösmarty Mihály nyomán, a Zalán futása című dramatizációt. Nagy titkolózás övezi rendre az államfők nyilvánosság előtti megjelenését, ezért nem utalhat rá a műsorközlő: talán Schmitt és Putyin urak sem a tárgyalóasztal mellett fognak hipotetikus kérdésekről halandzsázni órákig, hanem átsétálnak kart karba öltve a sátorszínházba, hogy a kései vacsorához méltó beszédtémát találjanak: eposztól balladáig haladva egymásnak szegezhessék a kérdést: XXI. századi értékrendünk szerint vajon nemzeti hős volt-e Búvár Kund?

Dörner György

A metrórobbantásoktól reszketeg orosz nagyúr igenje nem biztos, hogy azonnal elrebben. De hát ilyen a politika, azért ülünk össze, hogy megvívjunk a magunk igazáért. És erre kell hátországként az olyan színház, amely klasszikus darabok szerepeltetésével a nemzeti színjátszás jelenlegi állapotát rögzíti: műközpontú előadásban, nem egy rendező kísérleti terepeként, a tehetsége vagy tehetetlensége vetületeként, hanem az adott mű szellemiségét, mondandóját, fájdalmát hordozva. Igen, „lényegében Budapestnek nincs nemzeti színháza, a feladatok egy részét fel kell vállalnia az Új Színháznak. Azért ennek, mert a fővárosban jelenleg nincs olyan művészeti vezetés, amely törekedne erre” – fogalmaz Művészi koncepciójában a magabíró/magabízó jelölt. És ha ez így van, akkor természetes a teljes nemzeti irányultságú média támogatása, a fővárosi fesztiválközpontok, a külügyi apparátus, a Nemzeti Kulturális Alap és a kultuszminisztérium odaállása. Talán majd ez utóbbi egészségügyi ágazatának közreműködésére is szükség lehet.

Az előző század hetvenes éveinek derekán, debreceni hallgatói éveim egybeestek a népgazdaság átfogó baromfi-, majd sertéstenyésztési programjának fénykorával. Bizony ki kellett lesni akkoriban a hentesnél az egyebeket, mondjuk, a marhahús érkezését. Az egyetemi menza a’ la carte egységében gondoskodtak a választékról, de meg is adták a módját az ínyencfalatok tálalásának. Specialitásuk volt, hogy a puha hátszínt megtűzdelték sárgarépával, petrezselyemgyökérrel és csíkra vágott salátauborkával. Vajban megpárolták, majd ujjnyi szeletekre vágva, megpirítva tálalták. A tenyérnyi hússzelet közepén ott díszlett a piros répa-, a fehér petrezselyem- és a zöld uborkakarika. Úgy hirdették az étlapon, hogy Nemzeti marhasült. Eszembe jutott ez a fogás (oktatói felzúdulásra egyébként elég hamar átkeresztelték), amikor elém kerültek szeptemberben a Csokonai Színház évadnyitó társulati üléséről szóló tudósítások, bennük az idea néhány teátrumunk Nemzeti Színházzá történő előléptetéséről.

Amint a híradásokból kitűnik, a polgármester részletesen beszélt a kulturális tárca tervéről, amely alapján átalakulna a színházak struktúrája. Ha létrejön a Nemzeti Színházak Köre a fővárosi Nemzeti Színház vezetésével, abba kizárólag olyan elitszínházak kerülhetnének (legfeljebb hat intézmény), amelyek megkérdőjelezhetetlen értéket, produkcióikban minőséget képviselnek – mondotta. Ez derék! – csettintett a lelkem –, ki hitte volna, hogy annyi hercehurca, macerálás után hirtelen ilyen megtisztelő pozícióba helyezik Alföldi Róbertet. Mert ki másról lehetne szó? Vidnyánszky Attila azt hangsúlyozta, hogy az „előttünk álló évben sok minden fog történni, ami hosszú időre meghatározza a magyar színházi struktúra jövőjét”. Alföldi előtt pedig még nemhogy egy év állna az igazgatói beosztásában, hanem kettő, s aztán ott az esély, hogy újra pályázza és újra elnyerje a posztját. De jure csak őrá gondolhatott tehát a debreceni polgármester! Vagy nem.

A kétharmados politikai országút karrierdugójában – mintegy megkülönböztető jelzéssel – a nemzeti szóra komponált frazeológiával lehet megelőzni a feltorlódott menetoszlopot. Mennyivel egyszerűbb (szakszerűbb) lenne a több műfajban alkotó (komplex lakossági ellátást kínáló) társulatok intézményét súlyponti színháznak nevezni! Másutt nem intendánsnak becézni a művészeti/ideológiai tanácsadót, hanem a nevén. Mert van a palettán igazi. Ókovács Szilveszter államtitkári besorolású, közvetlenül Orbán Viktornak alárendelt operaházi kormánybiztos, aki intendánsa mintegy a magyar színpadi éneklésnek/zenélésnek. Következésképpen felügyelni és koordinálni lesz hivatott a nemzeti színházaknál folyó operatevékenységet is, amelyet szintúgy felügyelni és koordinálni lesz hivatott a nemzeti színházak fölé helyezett vezető. Ez a személy ugyancsak államtitkári rangban, ugyancsak közvetlenül a kormányfőnek kell alárendelődjék, különben értelemszerűen a beosztottjává válik Ókovács Szilveszternek. Ha nem, akkor mintegy ellen-államtitkárként töltené be tisztét. De kicsoda? Kósa Lajos jelöltje, Vidnyánszky Attila? Egy magasabb Erő jelöltje, Dörner György? Mert nem kétséges számomra, hogy mindkét kebel a nagy egészért hevül, Siklós Mária csónakháza csak szimbólum: a tét az abszolútum, az ideológiai pántlikával díszített/lasszózott kinevezői és pénzosztói hatalom.

Nemzeti dugó van. Ezermilliárdos nagyságrendű költségvetési fenyegetettség árnyékában nehéz elképzelni/elvárni, hogy a vezető politikusoknál naprakészen legyenek a figyelem fókuszában a színjátszás történései; lényegi (alkotói), funkcionális, strukturális és egzisztenciális kérdései. Elvárhatnánk-e bármelyiküktől, hogy üljenek be a pesti Katonába, s nézzék meg Gothár Péter rendezésében A filozófust, Bessenyei György 1777-ben megjelent, majd 1792-ben színre került darabját? Nézzék és lássák, amint a színészi játék lecsiszolja a mondatcsigolyákról évszázadok meszét, s megelevenednek, érzékletessé válnak a szókapcsolatok. Beavat a kifejezések értelmébe, a szerelem korabeli szimbolikájába. Kell-e magyarabb (nemzetiebb) cselekedet ennél? Szükséges-e az ilyen csodatételekhez szakosodott teátrumot létesíteni? Vagy másoknak tilos lesz? Igaz, hiányzik a kívánatos kortárs szerzők jegyzékéről Bereményi Géza vagy Czakó Gábor is. A blődli még részleges.