Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGYNEK JÓ

Verdi: Simon Boccanegra / Magyar Állami Operaház
2011. okt. 11.
Opera seria, semiseria, buffa, kortárs, kísérleti és – a legújabb idők marketingtalálmánya – az élményopera. A Simon Boccanegra soron lévő operaházi felújítása a bevett műfaji kategóriákat újabb elemmel gazdagította: megszületett a hiányopera. GÖRÖMBEY G. SZILÁRD ÍRÁSA.
Alexandru Agache
Alexandru Agache

Ez alapvetően jó, mert legalább sem a néző, sem a recenzens nem túráztatja magát sokáig a produkción. 19 óra előtt pár perccel elhelyezkedik és pozíciót fog a karfákon, 22 óra előtt nem sokkal feláll, és azon studírozik, vajon tényleg a premiert követő második színrevitelen járt-e, vagy az Andrássy úton a jegyiroda és a szőrmeszalon közötti féreglyukba sétálva nagy hirtelen a darab 79. előadására tévedt. A kettő között pedig – a dramaturgiailag egyébként a műben megbúvó szükség és veszteség inspiráló ábrázolásának elmaradása miatt – a sötét nézőtéren küzd a hiány mindenütt jelenlévő, bosszantó érzetével.

Anna Netrebko a róla készült portréfilmben úgy érvel, hogy az énekesnek muszáj hideg fejjel, érzelmek nélkül jelen lennie a színpadon, miközben persze tehetsége legjavát mozgósítva ábrázol szenvedélyt vagy közönyt, örömöt vagy bosszúságot, életet vagy halált, máskülönben a zsöllye 1tizedik sora után ülők semmit sem értenek az előadásból. Mindez azonban még kevés egy valódi csillag – és teszem hozzá, egy valódi előadás – születéséhez. Kell még az általa megfogalmazhatatlannak tartott plusz, ami a hallgatót-nézőt a szék háttámlájához tapasztja, amitől lassul vagy gyorsul a szívhang és a lélegzet. Ő azt mondja: Callas; én azt: néha elég a spiritusz is. A lélek. A teremtőerő.

Hideg fej, megfeszített koncentráció és odaszánás, gyakorlat, rutin mind-mind jelen volt az október 4-i estén, az egész előadást hitelesítő többlet – amitől egy hang nem pusztán egy hang, egy ária nem csak megzenésített mondatok, egy történet nem csak három dimenzióban ábrázolt események sorozata – azonban mindenestől hiányzott, jószerével morzsányi élményekkel gazdagítva a jelenlévőket. Először is hibádzott egy épkézláb rendezés. A hagyományokhoz való visszatérés jegyében új reneszánszát élő Verdi-repertoár Simon Boccanegra-felújításához rendezőnek az olasz Ivan Stefanuttit találták meg. A direktor néhány motívum suta és végig nem vitt, valamint más, vitathatatlanul szerencsés ötletek jelzésszerű felrakásán túl nem izzasztotta magát fölös erőlködéssel, és megmaradt a kosztümös előadások avítt koreográfiájának plasztikus eligazításánál. Nincs igazán mit mondani a Győriványi-Ráth György jegyezte zenei megvalósításról sem: a hangok és szólamok a helyükön, a tempó pontos – bár néha mintha feleslegesen kapkodná a lábát –, de a zenekar kínálta hallható és a rendezés ábrázolta látható szövet egymás mellett, teljes kölcsönhatás nélküliségben, az elvárt vagy legalább remélt szinergia leghalványabb esélye nélkül létezett.

Lukács Gyöngyi és a sellők. (Juhász Attila fotói.)
Lukács Gyöngyi és a sellők. Fotó: Juhász Attila (Forrás: Magyar Állami Operaház)

Pontot vagy pontokat csak az énekesek mentettek, a darab férfiközpontúságának megfelelően elsősorban a küzdő feleket megszemélyesítők. Giacomo Prestia veretes, komoly mélységekben is erőteljes basszusa, s gyűlölete ellenére a tisztességes harc kiveszőben lévő szabályait tiszteletben tartó karaktere, Alexandru Agache tépelődéskor is izmos és fényes baritonja, szerelem-szeretet és hatalom egymást kizáró ellentmondásában őrlődő figurája sokat feltárt a darab és a műfaj mögött még meglévő aranyfedezetből. Ha kisebb hatásfokkal, inkább hangjával, semmint színészi eszköztárával, de szintén megbízhatóan volt jelen a Paolót alakító Alik Abdukayumov és a Gabriele Adorno bőrébe bújó, valós képességeinek bíztató ígéretét, de egyelőre nem egyértelmű bizonyítékát hordozó kolozsvári tenor, Pataki Adorján is. Lukács Györgyi Amelia Grimaldiként kétségtelenül sokkal jobb formáját mutatta, mint fél éve Lady Macbeth-ként, az azonban most is érezhető volt, hogy minduntalan igyekszik minden karakterből súlyosan drámai figurát gyúrni. Emiatt néha színészi és énekművészi szerepformálása egyaránt kissé szögletessé válik, miközben hangja hátterében – főként a líraibb, lassabb részeknél – rendre tetten érhető egy lépten-nyomon a metrum ellen ható, aritmikus belső lüktetés, amely láthatatlanul széttöredezi az esendő, és nem harcra buzdító zenei gondolatok egymásutánját, zenei érvényességét. Amelia így érett, erőteljes, mindenkor küzdelemre kész nővé magasztosul, érvénytelenítve az elárvult, gyökereit vesztett, szerelmébe, majd váratlanul feltalált apjába kapaszkodó, s a kettejük közti ellentét miatt őrlődő fiatal lány kézenfekvő karakterét.

Ha a közönséget sok esetben érzelmi csúcspontokkal nem is, de legalább szellemi kihívásokkal kényeztető néhány esztendő után szembetűnő a dalszínház művészi vezetésének tanácstalansága. Tudjuk be ezt egyelőre az elmúlt hónapok vérzivatarainak. Ámde előbb vagy utóbb valakinek le kellene tenni az asztalra egy megalapozott koncepciót, amely egyértelmű nemekre és igenekre épül. Ha Verdi, legyen Verdi, ha Puccini, legyen Puccini, de az álljon oda, akiben még lobog a tűz, és rendelkezik legalább néhány épkézláb gondolattal vagy erősen fejlett érzelmi intelligenciával, holisztikus látásmóddal. A mostanihoz hasonló produkciók ugyanis csak az éhséget verik el, jól nem lakatnak. 

Vö. Csák Balázs: "Főnemes! Plebejus! Halld szavam!" 
László Ferenc: X-Verdi 
Péteri Lóránt: Májusünnep? 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek