Gerri és Tom idősebb házaspár, felneveltek egy szerető fiút, kedves házuk van, esténként együtt főznek vacsorát, jó borokat isznak hozzá, összebújva olvasnak, beszélgetnek a nappalijukban, ha pedig idejük engedi, kijárnak kis zöldségeskertjükbe, kertészkednek vagy szerszámoskamrájukban ücsörögnek, teáznak, és figyelik, ahogy veteményesükre hullik az eső.
Idilljüket csak barátaik zavarják meg olykor. Gyakran betoppan hozzájuk a magánytól és önértékelési zavaroktól szenvedő kolléganő, Mary, és addig marad, amíg részegségében már haza sem tud menni, vagy meglátogatja őket a régi barát, a szintén alkoholproblémákkal és nikotinfüggőséggel küzdő, kissé túlsúlyos Ken, végül pedig hozzájuk költözik Tom megözvegyült testvére, a letargiájából szinte kimozdíthatatlan, szűkszavú Ronnie.
A kiélezett kontrasztnak köszönhetően elkerülhetetlen a helyzetekből fakadó humor, Mike Leigh-nek nincs is szándékában ettől mentesen mesélni. Sőt, karaktereinek ábrázolása – amikor hősei szinte saját karikatúrájukká válnak, s egy rakás szerencsétlenségként állnak és merednek a semmibe – iróniától sem mentes (arról a figurák iránti szeretetből és még inkább megértésből fakadó iróniáról van szó, amely Woody Allenre is jellemző). Aztán a kép elkomorul, a mosoly az arcokra fagy, mert mindaz, amit látunk, mégiscsak szomorú, és amennyire elkeserítő mindez, annyira hétköznapi (ahogy a filmtől kissé független bevezető, egy középkorú, depressziós nő jelenete is hangsúlyozza a probléma általános jelenlétét).
 Részletek a filmből |
Valószínűleg ez Mike Leigh erőssége: a mindennapok dolgai mögött megtalálni a tragikust, majd mindezt sallangoktól mentesen, érzelmesen, de nem érzelgősen színre vinni, alkotóként pedig megbújni a kamera mögött, engedve színészeinek, hogy maguk beszéljenek, vagy éppen hallgassanak. A színészek pedig életet visznek a hosszabb-rövidebb snittekbe, a bármiféle stílustól menetes beállításokba. Majd valahogy a történet és a karakterek, a színészi alakítások és ez a visszafogott, mégsem szikár fogalmazásmód szemmel láthatóan Leigh-filmmé teszik a Még egy évet. És ami eddig is jellemző volt a rendezőre, az a kedves-bús képek mögött megbúvó kétesség most még határozottabban felszínre tör, mint korábbi munkáiban.
Hepple-ék megértők, próbálnak segíteni, ahol csak tudnak, mégis van egy áthidalhatatlan eltérés e két embertípus között; se Tom, se Gerri, se a fiuk, Joe nem fogja soha igazán átérezni azt, amin a többiek keresztülmennek, mint ahogy a Hajrá boldogság! Poppy-ja is gondtalanul csónakázik újdonsült szerelmével, miközben összetört szívű tanára magára marad. Persze nem Poppy vagy Hepple-ék a hibásak, még ha a meg-nem-értésük ellenszenvessé is teszi őket. A négy évszak során legtöbbször visszatérő, szinte a főszerepet követelő Mary-nek valóban szakértőbb segítségre van szüksége, mint amilyet barátai nyújtani tudnak. Amíg Ken és Ronnie egy-egy jelenete kimerevített pillanatait mutatja meg nyomorgásuknak, addig a magát újból és újból megmenteni igyekvő, de önhazugságokba kergető Mary története mozgásában ábrázolja lelkiállapotának ingadozását, mely a teljes kétségbeeséstől csupán a saját magát becsapó, pillanatnyi jókedvig tart. Végül Leigh a film utolsó snittjében át is adja az áhított középpontot, igaz, csak nézői figyelmét szerezheti meg vele. Miközben a dolgok megváltoztathatatlanságába teljesen beletörődve kiszorul az asztaltársaságból, lassan, elhalkulva csak ő marad nekünk, kifejezve – Lesley Manville kissé talán eltúlzott arcjátékával – mindazt, amit a kétórás film fokozatosan adott tudtunkra.
 A képek forrása: PORT.hu |
Leigh utóbbi két filmjét kellemesebb nézni, mint a Titkok és hazugságok vagy a Minden vagy semmi komorabb világát. Otthonos terei melegséggel, vidámsággal is megtelnek, olykor nyugalom árad belőlük, Hepple-ék konyhája még a szürke téli fényekben is biztonságérzetet sugall, éppen ezért szolgálhat fészekként Mary-nek, vagy az odaköltözött Ronnie-nak. Ám mindezzel együtt több keserűség szorult e snittekbe, mint az említett korábbi alkotásokba, és hiányzik az a feloldás is, mely végül, még ha talán csak ideiglenesen is, de engedi kimondani a hősök lelkét nyomó titkokat és hazugságokat, vagy lehetővé teszi a másik meglelését, amely ugyan egy szerencsétlenségnek köszönhető, de nyugvópontként szolgál a Minden vagy semmi összetört családjának. A Még egy évben két oldal áll egymással szemben, stabilan, és úgy tűnik, tartósan. Lehetőségük van találkozni, ez meg is történik, de végül szépen elsétálnak egymás mellett.