Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FILMSZÍNHÁZ

William Kentridge & the Handspring Puppet Company: Woyzeck a Highvelden / Trafó, Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál 2011
2011. okt. 9.
Kentridge bábszínházaként nevezzük meg azt a johannesburgi társulatot, mely híressé és ismertté a legendás dél-afrikai képzőművész rendezéseivel lett úgy húsz évvel ezelőtt. JÁKFALVI MAGDOLNA KRITIKÁJA.
A megnevezés egyszerűsítő, ugyanakkor a Trafóba vendégjátékra hozott Woyzeck on the Highveld című 1992-es előadás elsődlegesen képzőművészeti, s nem színházi működésével irányította a figyelmet.
A Handspring Puppet Theatre repertoárszínház, mely sikeres darabjait évtizedekig utaztatja a világban, s ezzel óhatatlanul kiállítássá merevíti a színházi cselekvést. A bábok, a díszlet, a kellékek, a különleges animáció nem évül el, matériájában nem öregszik, tehát az 1992-es és a mai előadás között elvileg nem lehet különbség. Mégis világossá vált a Trafóban, hogy a színházat a mozgatott tárgyak közege magától nem teszi élménnyé, és szükség van egy friss, egy azonnali kulturális kontextust megteremtő helyzetre is.
A Puppet Theatre Woyzeckje nem katona, hanem földmunkás, Harrynek hívják, nem Franznak; a tamburmajor kigyúrt élmunkás, aki két ásóval dolgozik egyszerre; nem a XIX. század közepén egy városhoz közeli, burjánzó vegetációval borított térben vagyunk, ahol a cserjés, a tó gazdag élővilága a természetben lévő rendet mutatja, hanem lepusztult és kopár szürkeségben, grafittal megrajzolt és elmaszatolt ipari tájban. 

Az előadás dramaturgiája többé-kevésbé tartja a Büchner-töredékek Poschmann-féle sorrendjét, de bábokat használ és animációt, vagyis egyszerre két technikával távolítja el a színházi élő jelenléttől a történetet. A vajang-bábok durva fafaragások, arcuk és kezük merev, mozdulatlan, de pálcás mozgatásuk érzékeny kézjátékot, finoman árnyalt fejmozgatást tesz lehetővé. S minden, ami még animált lehet a bábszínházban, ami életet és mozgást teremthet a színpadon, azt William Kentridge filmjei teremtik meg. Sokat mond a színházi kommunikáció időtállóságáról, hogy a filmek maradnak a húsz éves előadás művészileg sértetlen pillanatai. Az animációs betétek többször vetített térkijelölők, Maria (Marie) úgy halad hazafelé, hogy a szobabelső képe közeledik hozzánk, de Kentridge rendezése igazán arra a filmes ötletre épül, hogy a film, mely térbeli helyzetéből adódóan része a látványnak, megmutathatja mindazt, amit Büchner nem mond ki. Kentridge kitölti a szöveg üres helyeit, s az elme rendezetlenségeit, majd megbomlását ezekkel a színpadi történésekkel párhuzamosan futó animációkkal vetíti elénk. 

Woyzeck a kapitány háziszolgájaként ebédre terít, az előtérben asztal, három bábszínész mozgatja a bábot, tányér, pohár, borosüveg, evőeszközök kerülnek helyükre. Mindeközben hátul látjuk, amint a rajzolt asztalon megmozdul a tányér, s elkúszik a pohártól, távolodik minden a rendtől, s látjuk, amit senki nem láthat, hiszen nem a látvány szintjén, hanem az érzetek szintjén jelenik meg Woyzeck fejének belsejében: látjuk a káoszt. Az előadásnak ezek a pillanatai maradnak meg, az asztal és az asztal egyidejűleg másnak mutatott képe, mert így látjuk és így értjük, miért törölgeti őrülten a tiszta abroszt Woyzeck, látjuk a foltot, amit rajta kívül senki sem. Ez Kentridge animált világának hatásmechanizmusa. Itt nem egyszerűen az egyetlen arckifejezést hordozó bábtest kommunikál, nemcsak a mozgatás és a tér bonyolult viszonya, s nem is az élőszínész testi jelenléte beszédes, hanem a kontextusokat váltó mozgókép-vetítés ritmizálja és értelmezi az egész előadást.

A Handspring Puppet Theatre bábszínészei árnyjátékot, tárgyanimációt, pálcabábot és botosbábot használnak, öten játszanak tucatnyi szerepet, arcuk fedetlen, testi jelenlétük hangsúlyos. Kiváló bábmesterek, a húsz év rutinja hibátlan folyamattá hangolja a film, az akusztikus tér és a báb párhuzamos mozgását. A bábos szaktudás mesteri jelenete (a nagyanyó meséjén túl) az idomított

ló és a kikiáltó kettőse valahol az előadás közepén. Büchner lova Kentridge-nél rinocérosz lesz, hárman mozgatják a könnyű váztestre feszített papírbábot, melynek toporgása, fejlógatása, ágaskodása mind oly élethű, mint a háttérben animált rajz-orrszarvú. Az orrszarvú Kentridge életművében többször megjelenik, Ionesco dramatikus műve után a náci ideológia terjedésének képpé rajzolt testét használja – a Trafós bemutató estéjén Budapesten 2011 októberében azért nem várt aktualitással. 

Kentridge egész életműve, az alkotó és a közösség viszonya felől értve, mélyen politikus, a közösség dolgairól gondolkodó művészet. Ez az előadás nem attól válik politikussá, hogy tudjuk, húsz évvel ezelőtt Johannesburgban az apartheid ellen hogyan küzdöttek, hanem attól, ahogyan a báb, a film és a brechti technikával használt színházi formanyelv egyszerre idegenít el az átélés érzelmi horizontjáról és visz át a megértés és az így létrejött tudatosság fázisába.
A képek forrása: port.hu
A képek forrása: PORT.hu

A jelenetek közötti árnyjátékban, vissza-visszatérve, újra és újra ismételve, háborús sérültek mankóval másszák meg az animált háttér előtt emelkedő kis dombot, esetleg talicskában tolják fel oda őket, csupa finom, cizellált figurája az indiai árnyszínháznak, s ezzel a szünetjellel nem egyetlen háborúhoz, hanem minden emberi pillanathoz, minden történethez köti Kentridge a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a sérülékenységet. Abban a jelenetben, amikor a doktor Woyzecket vizsgálja, a sztetoszkóp hallgatózója képpé alakítja Woyzeck belsejét. A doktor a fülön át, a szemen át, a bőrön át leskelődik, s a filmen látjuk Woyzeck világát: elsüllyedt abroncs a pocsolyában, kifutó kávé, ugató-támadó kutya, menekülő fekete macska, s a doktor értetlenségét is látjuk, aki magát is megvizsgálja hitetlenkedve, s harmóniát, nyugalmat, pihenő doromboló macskát ábrázoló kép vetül elénk. 

A film lesz a báb mimikája. A vetített kép szinkronizálja a faragott (fa)arc érzékenységét, rezdülését, a film tölti fel a színházi jelenlét hordozta érzelmeket. A film az, Kentridge rendkívüli tudása, ami a színházi kommunikációt húsz év elteltével is működteti. Mert az előadás színházi dramaturgiája meglehetősen retro, az élőszínészi játék, legfőképp a kikiáltó kikacsintós megoldásaiban, zavaróan egysíkú, maguk a bábok is hordoznak valamiféle vitézlászlói régiséget. 
És akkor most jöhetne a 2010-es Az orr vendégjátékra az Operába. Akkor Kentridge színházát igaz jelenében látnánk.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek