Nádas Péter esszéi ódzkodnak a túlzásba vitt, érzelmi megfontolás útján kinyilatkoztatott eksztatikus magyarázatoktól, ad hoc véleményektől, ehelyett egy kristálytiszta logikai demarkációs vonal körül képződött gondolatsor egy percre nem lankadó határozott, intenzív jelenléte a szövegek önmagukban működő és összetartó ereje. A szerző regényeiben, egyéb írásos megnyilatkozásaiban tapasztalt, megszokott, megszeretett világos, állandóan reflektáló beszéd és szövevényes, körmondatokban gazdag nyelvhasználat az esszék esetén hasonlóan működik, mindvégig precíz és halálpontos marad.
 |
A kötet első írása, A magyar államhatalom esztétikája hátterét az a politikai összecsapás, zűrzavar adja, amely olyan kérdés feltevését tette szükségessé, mint hogy az ország erkölcsi válságban van-e vagy sem. Nádas magyarázó jellegű megállapítása: „Ország nem lehet erkölcsi válságban.” Néhány sorral lejjebb: „Az erkölcsnek nincs országos összege. Se olyan összege, amelybe mindenkit beszámítunk, se olyan összege, amelyből a beszélő alkalmanként kihagyja önmagát vagy tetszése szerint másokat hagy ki. Országnak nincs személye. Személyek döntenek, nem az ország. Az erkölcs személyhez kötött, mégpedig egyetlen személy lelkiismeretéhez.” Nádas a demokrácia veszélyét főleg abban látja, hogy a pártok, a kormányzó párt és a szavazati joggal bíró nép között létrejött szerződés, hívjuk megbízási szerződésnek, a megszavazott személy ön- és pártérdeke következtében könnyen a legalizált szabálytalanságok, káros átszervezések irányába billenhet, nem utolsósorban pedig az alkotmány intézményei e fenyegetés hatósugarába kerülhetnek. Az országos erkölcsi válság banális, ám a hatalmi, kormányzói pozícióval rendelkező személyek erkölcstelensége annál kevésbé az. „Vajon kinek kellett volna összehangolnia a közérdeket az egyéni érdekkel, ha nem a demokratáknak?”
Nádas eszmerendszerében az elemek a demokrácia ősi jelentéséhez visszakanyarodva következtetnek és hoznak megállapítást arról a halmazról, amit esetünkben magyar politikának, magyar gazdaságnak vagy magyar történelemnek nevezhetünk. A Kifutó élet című esszé például Ortutay Gyula naplóiról írott elemzések ürügyén egy az Ortutay-jelenség mögött rejlő politikai sáv káros mellékhatásait problematizálja, vet rá elemző pillantást. Ennek eredménye egy esendő emberi élet bemutatásán túl a Horthy- és Kádár-rendszer elevenen bedaráló gépezetével való nyílt szembesülés. „Két diktatúra gyilkosan unalmas titkának helye szimptomatikus hiányként lesz jelen a naplójában. Se a hiányra, se a gyalázatos unalomra nem ad magyarázatot, bár folyamatosan méltatlankodik és sopánkodik.”
Nádas esszéinek történelmi múltú utcáin, felújított közterein a névtáblák hidegen fekete betűi láttán az ismerősség érzésétől keveredik fel az emlékezet, közelebbről nézve, a tegnapi élmények csendes iszapja, még közelebbről pedig az elbizonytalanodás: ettől aztán olyan érzésünk támad, hogy egy eddig ismerősnek gondolt város teljesen átalakított környékén sétálunk. A rendszerváltás előtti időszak pokla és e pokol térélménye, kegyetlen játékszabályai váltódtak fel egy új közeg, egy rosszul értelmezet kapitalizmus megújult játékszabályaira a politika és a gazdaság terén. A normál, európai színvonalat megcélzó állapotok megteremtése helyett egy nyelvében átrendeződött rendszer játékosai a pénz, haszon, nyereség dobókockáival szórakozva látszatfejlődést, látszatlétet produkálnak. A kommunizmus égő házából menekülve a rossz irányt választották, egy újabb lángokban álló épület alagsorába érkezvén. „Utcát kéne építeniük a birodalmaik között, kórházat, csatornát, a szakképzést és a nyelvi oktatást megszervezni, megteremteni az ár és a szolgáltatás arányosságát, átszabni a basáskodó és pazarló államapparátust…”
 |
Az Emlékmű című esszé az emlékművek értelme körül közeledik a társadalom antropológiai jegyekkel szabályozott tulajdonságaihoz, a kegyetlenség, a rossz kérdéséhez: „Emlékműveivel a társadalom olyan tegnapi tettekért kér bűnbocsánatot, amelyeket ma is elkövet és holnap is el fog követni.” Az emlékmű felmentés, utómagyarázat, leplezés. A holtak lekenyerezése, a meggyilkoltak kiengesztelése az itt maradtak javára, Nádas megfogalmazásában: „Az emlékműállítás rítusának az a nagy bökkenője, hogy az áldozatok emlékhelye a tettesek emlékét őrzi.” Lassan minden nép, minden csoport, minden vallási felekezet rendelkezik emlékművel, a hatalom egyik keze emlékművet emel, a másik városokat rombol le, életeket olt ki, tragédiát, pusztítást teremt. Az emlékművek végül szobrokká, üres frázisokká válnak, szimbólumértékük megszűnése kebelezi be alakjukat.
Az Évkönyv szerzője erkölcsi kötelességnek érzi, hogy kérdezzen és válaszoljon, még ha ezek a válaszok nem is minden pillanatban megnyugtatóak. Horribile dictu: a legtöbb válasz nyugtalan, zaklatott, kifulladást előidéző, kétségbeejtő. Nádas írásai párbeszédre hívnak, felkérés keringőre, az olvasó izgalomba hozásával kényszerítik ki azt az etikai magatartást, ami jobb esetben minden olvasó sajátja, népnyelven hívva: a gondolkodást.
Ha a kötetet egymáshoz szorosan vagy épp lazán összekapcsolt esszék gyűjteményének tekintem, akkor idekívánkozik a cím lehetséges olvasatának magyarázata. A Fantasztikus utazáson elnevezés utalhat a huszadik századi politikai formák közti kalandozás meglétére, ennyiben ironikus vonal húzódik az elnevezés mögött, másrészt a könyvben szereplő esszé Richard Schwartz tíznyelvű délkelet-európai antológiája kapcsán egy romániai utazás emlékét őrzi. Egy biztos, Nádas Péter könyve méltóan vállalta a józan válaszkeresést és tiszta gondolkodást olyan kérdésekre és kérdésekről, amikről az eddigi politikai diskurzus mindmáig hiányos és elégtelen válaszokkal, átmeneti részmegoldásokkal szolgált csupán.