Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RIMINI RÉMEI

Riccardo Zandonai: Francesca da Rimini / Armel Operaverseny és Fesztivál 2011
2011. okt. 7.
„Aznap többet nem olvasánk azontúl” – sommázza lakonikus kacérsággal Danténál Francesca saját és szerelmese, Paolo szomorú históriáját, amelyből aztán Riccardo Zandonai hatszáz évvel később négy felvonásos operát komponált. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Azt máris megmondom, hogy szerintem nincs ennyi ebben a sztoriban, főleg nem úgy, ahogy az olasz komponista nekifogott a megzenésítésnek. Az Armel Operaverseny és Fesztivál negyedik kiadása első bemutatójának végén hosszan-hosszan zúgó taps részben nyilván szólt a valóban örömteli ténynek, hogy a szegedi operatagozat újra nemzetközi mezőnyben méretteti meg magát, de érzésem szerint a közönség azt is megkönnyebbülten honorálta, hogy bár a zeneszerző, Riccardo Zandonai a többség számára teljesen ismeretlen, mégsem ért senkit kellemetlen meglepetés: zenéje hallgatható, fogyasztható, érthető – azt meg én teszem hozzá, hogy felejthető. 
Jelenet az operából
Jelenet az operából
Az 1914-ben ősbemutatott, akkor hirtelen felkapott, majd hasonló gyorsasággal elfeledett opera meglehetősen ásatagnak hangzik ma. Ha már hasonlítgatni kell, akkor inkább egy kis Wagner, de meglepő módon semmi Puccini; egyetlen megjegyezhető melódia sem, viszont jó néhány dagályos zenekari rész, kevés hihető érzelem és sok-sok pátosz (ami néha olyannyira eltöltötte a Pál Tamás által amúgy heroikus kitartással egybefogott Szegedi Szimfonikusokat, hogy még az énekesek is alig jutottak tőlük szóhoz, vagyis hanghoz).
A végzetes szenvedély mindig hálás téma színpadon, ebből pedig itt nincs hiány, még ha a Gabriele d’Annunzio komor hangulatú századfordulós drámáját alapul vevő, Tito Ricordi jegyezte librettó korántsem egy szokványos szerelmi háromszögtörténetet mesél el: Paolo és Francesca viszonyának legizgalmasabb pillanatai egytől egyig off stage zajlanak, s az erősen hiányos elbeszélés lyukait a szorgalmas nézőnek kell betömködnie. Már amennyiben győzi ezt energiával a szoknyafoltozás lehetetlenségéről tudósító kórus, a semmiből előtermett tavaszköszöntő himnusz, no meg a gyertyáját meggyújtani nem tudó mélynövésű udvarhölgy sirámai között félúton. 
Ott van a zord atyja által házasságra kényszerített Francesca, aki az első felvonás végén vérvörös rózsaszálat nyújt snájdig Paolójának: meg is nyugszunk, hogy a zsarnoki apa tán mégsem annyira az, mint amilyennek látszik, tehát minden rendben van, de legalábbis még rendbe jöhet (akkor még nem tudjuk, hogy a zárlat közelében mostoha sors vár a címszereplő által amolyan véres kardként folyton magával hurcolt csinos cserepes növényre). A második felvonásban egyszer csak beállít egy két lábon bicegő rémálom Gianciotto személyében, akiről ugyan senki se mondja, de a szemfüles néző kikövetkeztetheti, hogy egyrészt Francesca férje, másrészt Paolo testvére. A harmadik felvonás végére egészen odáig sikerül eljutnunk, hogy Paolo és Francesca mindannyiunk megkönnyebbülésére végre csókot váltanak. A negyedik felvonásban az addig csak egy rövidke és gusztustalan jelenet erejéig felléptetett újabb fiútestvér, Malatestino által feltüzelt férj lemészárolja a két, a szerelem művészetében ekkor már meglehetős gyakorlottságot mutató fiatalt. Akik amúgy simán el is szökhettek volna, de hát akkor a Pokol második körében nem jutott volna nekik hely, és akkor a mi mesénk is rövidebb lett volna.
Miksch Adrienn a címszerepben
Miksch Adrienn a címszerepben
A naiv, sokszor giccses történet színrevitelének az egyik nagyon is lehetséges útját választotta Juronics Tamás rendező, amikor a két szerelmes sok dramaturgiai sebből vérző tragédiáját végső soron nem belőlük és velük magyarázza, hanem az őket megérteni és elfogadni képtelen környezetükből. (És hunyjunk szemet a rendező már említett botlásai mellett afölött is, hogy az amúgy a középkorban tartott előadásban olykor egy mai öltönybe bújtatott, aktatáskás hivatalnok tűnik fel a színen, fotókat csinál, majd távozik – mindezt persze teljesen következetlenül és fölöslegesen.) A guelfek és ghibellinek történelemkönyvekből ismerős csatározása adja a gazdagon megfestett hátteret, és a díszletet jegyző Székely László illetve a fénytervező Stadler Ferenc valóban monumentális látványt pakol elénk: rozsdás börtönrácsok, gomolygó füst, vérfoltos falak, válogatott kínzóeszközök mindenfelé. A nyomasztó közegben karikás szemekkel, holtsápadtan kóvályognak a Bianca Imelda Jeremias szürkés tónusú jelmezeibe bújtatott szereplők. Kivétel persze Paolo és Francesca, akik még a második felvonásbeli nagyszabású csatajelenet közben is egymás tekintetéből merítenek erőt. Az ellenség legyilkolásában is jeleskedő (bár ettől azért egy csöppet megrendülni látszó) Paolo rendszeridegensége kevésbé exponálódik, mint a folyton románcokat bújó Francescáé, aki szemmel láthatóan viszolyog mindentől, ami alantas és közönséges, vagyis ebben a magát büszkén barbárnak tartó világban egyszerűen nincs számára hely. 
És itt már az opera női versenyszerepét érzékenyen, de nem érzelgősen, magas technikai színvonalon abszolváló szopránról, Miksch Adriennről kell szólni, akinek remek hangi adottságain túl többnyire sikerül azt a bravúrt is végrehajtania, hogy az erősen kiagyaltnak tűnő szerepet valódi élettel ruházza fel: bármennyire is forszírozott ez az egész, mégis könnyedén eléri, hogy vele együtt vágyakozzunk, sírjunk, örüljünk, vagy épp undorodjunk. Ez utóbbiért kell a legkevesebbet dolgoznia, hiszen az egyetlen Paolo kivételével (Vadász Dániel végig megbízható, még ha nem is eléggé markáns partnere az énekesnőnek) csupa szörnyeteg veszi körül. 
Réti Attila és Enrique Pina (A képek forrása: Szegedi Nemzeti Színház)
Réti Attila és Enrique Pina (A képek forrása: Szegedi Nemzeti Színház)
Az Armel Operaversenyt a kezdetektől követő nézőként már rég nem akadok fenn azon, hogy a versenyszerepek elosztásában meghökkentő aránytalanságok mutatkoznak. Azt azonban mégis szóvá teszem, hogy a gyakorlatilag mindvégig a színen lévő, minden értelemben kimerítő munkát végző Miksch Adrienn mellett a dominikai tenornak, Enrique Pinának nem sok dolga akad a gonosz öcs, Malatestino szerepében: a második felvonásban kiszúrt szemgolyóval kell körbebotorkálnia a színpadot, a negyedik első felében meg egy általa frissiben levágott fejjel kell kicsit labdáznia. A hang nem csúnya, de nem is túl izgalmas, mindenesetre a tetőtől talpig fekete bőrruhába varrt köpcös alak színészi eszköztárát tekintve börleszkben hatásosabb lenne.
Az egészen a zárlatig cseppet sem féltékeny férjet alakító Réti Attilát (akit amúgy rég nem láttam és hallottam ennyire összeszedettnek) mintha egyenesen a Notre Dame-i toronyőr fülkéjéből szalajtották volna. Bozontos szemöldök, kacska lábak, sebhelyes arc, szóval rusnya egy alak még akkor is, ha a zord külső mögött Francesca szépsége iránt alighanem érzékeny szív dobog – ez persze nem akadályozza meg abban, hogy végül egy jól irányzott mozdulattal leszúrja testvérét és nejét. Francesca nem számíthat megértésre társalkodónői részéről sem, akik inkább tűnnek idétlen, nagyra nőtt gonosz törpéknek, mint valódi lelki társaknak. 
Juronics rendezése részletes és látványos környezetrajzzal igyekszik ellensúlyozni az alapanyag kínos hiányosságait, és bár az ebbe fektetett sok-sok energiától olykor némi újrahasznosított műanyag mellékíze lesz a produkciónak, tulajdonképpen a lelkünk legmélyén még akár örülhetünk is annak, hogy egy ritkán játszott, elviselhető opera hasonló kvalitásokkal rendelkező előadásán ülhettünk.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek