Hodworks: Basse danse / MU Színház
2011.11.06.

Hód Adrienn különös, egyszerre távolságtartó, mégis magához vonzó koreográfiát mutatott be a MU Színházban. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA KRITIKÁJA.

A Basse danse karakterei olyanok, mintha egy hosszú játszma után nem maradt volna más életben a sakktáblán, mint néhány gyalog, aki szerepéből kibújva hol tisztet, hol meg királyt, királynőt mímelve tovább játszik. Persze nincs tánctérre borított négyzetháló, se nyolcszor nyolc kockás terep, s nem jelez a vekker sem, ha lépni kell. Helyette a megvilágítás jól körülhatárolható mezőt metsz ki a színpadból, s Mizsei Zoltán középkori dallamvilágot idéző zenéje, valamint a benne bekövetkező váltások keltik azt a benyomást, mintha új „felállásnak”, cselnek kellene következnie egy vége nélküli játszmában. 

Árulkodik a cím. A basse dance a XV. századi zenében és táncban egyaránt rögtönzéses műfajt jelöl, ami egyszerre jelenti a pillanathoz való kötődés szabadságát, valamint a lejegyzett dallam „felülírását”. Ez utóbbi az európai hangszeres zene többszólamúságának kiindulópontjaként is tekinthető, vagyis az előírt dallamvonal fölött gyakorta jelent meg leleményes improvizáció. E szerkesztési elv érthető módon alapja lehet egy kortárs táncmű építményének, hisz a népszerű, az előadó „művészi szabadságának” tág teret adó, színtiszta improvizáció egy hosszadalmas próbafolyamatot igénylő darab elkészülténél nehezen elképzelhető, kivitelezhető. S tény, hogy - legyen szó bármely művészeti ágról - amint egy kicsit is ismételni próbáljuk az improvizációt, az anyag menthetetlenül megindul a csontosodás útján. A rögzítettség ugyan biztonságot ad(hat) az előadóművésznek, a koreográfus számára tervezhetővé válik az elérni kívánt hatás, de visszavehet az előadás frissességéből és a bizonytalanság keltette intenzívebb, koncentráltabb táncosi-játszói jelenlétből. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

A premiert követő második napon szerencsés arányban keverednek az észlelhetően stabil, előre betanult és sarokpontokként lehelyezett elemek, illetve a pillanat szülte improvizációk (dramaturg: Végh Ildikó), még ha nem is tudhatjuk soha teljes bizonyossággal, hogy amit improvizációnak hiszünk, nem állandósult-e már a próbafolyamat során.

A Basse danse-t hosszú felkészülési szakasz előzte meg, amelybe beleértendő az ugyancsak improvizációra építő Mindennapi rutin hat stációja 2010-ben, némileg változó szereplőgárdával, valamint egy, a négy hónapos berlini ösztöndíj során munkamódszerré, s egyszersmind táncnyelvvé csiszolt mozgás-kotta. A jelen darab négy táncosa – Cuhorka Emese, Garai Júlia, Molnár Csaba, Marco Torrice (aki Hadi Júlia helyett ugrott be szinte az utolsó pillanatban) – a létrejött kottával a kezében jószerével szabadon játszhat: rajtuk múlik, személyiségükön, egyéni kockázatvállalásukon, merre billentik a darab tengelyét, hogyan alakítják a négyük közt fennálló erőviszonyokat. 

Molnár Csaba – alkatánál fogva is – egészen olyan, mint a mesék, a középkori hiedelemvilág egyszerre félelmes és mulatságos, intrikáló ördöge. Nyelvet ölt, fürgén tovaszökken, cikázik a térben, bizarr hangokkal ingerli a többieket és a közönséget: ő az előadás motorja. Garai Júlia méltó partnere, mert képes rákontrázni a maga árnyalt, fanyar humorával: a balerinát játszó Molnár Csabát például egyetlen, megsemmisítő legyintéssel intézi el. Marco Torrice kevéssé ragadja magához a kezdeményezést: a férfiasság finomabb, lágyabb tónusát hozza a színpadra. S bizonyos szempontból hasonlóan „pasztellesebb” lenne Cuhorka Emese, ha alkata révén nem lógna-tűnne ki eleve is a többiek közül. Nincs egyszerű dolga egy magas táncosnak, hisz általában törvényszerűen lomhább, mint egy apró termetű. Ezt az adottságot azonban többnyire jó érzékkel használja a koreográfus, s a nem mindennapi megjelenésű, néha kissé töredezett mozgású táncosnő révén pikáns íz csempésződik a darabba. 

Fotók: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu

Változnak a képek: újabb és újabb élő szobrokká állnak össze a táncosok néhány pillanat erejéig, mintha csak nagyúri kertek szemet vonzó látványosságai lennének. Aztán végigsimítanak a másikon vagy csókot lehelnek egy arcra, s közben az ötlik fel bennem, hogy vajon akkor is ilyen könnyed és élvezetes, de egyszersmind jelentést hordozó lenne ez az előadás, ha Mizsei Zoltán nem ilyen zenét, nem félig-meddig rögtönzött dallamokat játszana „időkitöltőnek” a háttérben, ha nem énekelne hozzá? Ha bekapcsolódna, mondjuk, valami konzerv elektronika, és megbízhatóan alábömbölődne – mindig ugyanakkor és ugyanúgy – a térben, időben és emberi relációikban helyüket kereső, áramló, majd mozdulatlanságba váltó testeknek? 

Úgy tűnik, a kísérletező évek hozadéka ez a tiszta, játékos, a táncosokat táncosi és színészi mivoltukban, emberi „jelen-létükben” megpróbáló munka. Jól gazdálkodik a szereplők hordozta tónusokkal, melyek nyíltságukban, kitárulkozásukban is rejtélyes karneváli világot festenek, tanulságos példával szolgálva arra, miként képes egy ügyesen megválasztott, időtlen zenei anyag megemelni, „megnemesíteni” a mozdulatot. 

Vö. Varga Sándor: Basszus, ezek tudnak! 

Cím:  Basse danse,  Koreográfia:  Hód Adrienn,  Táncosok:  Cuhorka Emese,  Garai Júlia,  Marco Torrice,  Molnár Csaba,  Élő zene, ének:  Mizsei Zoltán,  Dramaturg:  Végh Ildikó,  Látvány:  Sebő Rózsa,  Fényterv:  Andre Pronk, Wil Frikken,  Jelmez:  Imre Katalin - Artista