Mint arról már hírt adtunk a sorozat első performansza kapcsán (beszámolónk a kőszegi állomásról itt olvasható – a szerk.), a csapat tizedik születésnapját Gergye Krisztián (az eddig is bizonytalan támogatások eltűnése miatt ma már leginkább csak virtuális) Társulata egyedülálló performansz-sorozattal ünnepli. A repertoárt annak további gyarapítása és fenntartása helyett szüneteltetik, hogy helyette az egész évadot és az egész országot behálózó, tizennégy stációból álló szériát mutassanak be. Az eddig megmutatott állomások régi és új termékeny kölcsönhatásában értelmezhetők, hiszen bennük a koreográfus-rendező Gergyét hosszú évek óta izgató témák, eszközök és módszerek köszönnek vissza, nem ritkán váratlan és szokatlan fénytörésben.
A sorozatot nyitó kőszegi performansz (a róla szóló írásunkat l. itt – a szerk.) után az egyik legfontosabb hazai kortárs művészeti fesztivál, a Pannonhalmi Főapátság területén rendezett Arcus Temporum látta vendégül Gergyét és performer társait. A szakrális térnek alighanem az egyik legizgalmasabb szeletét választotta Gergye, amikor Áldozat című előadását szabadtéri színpadra, az apátság tövébe helyezte. Kontemplációra keresve se találhatnánk jobb helyszínt, ráadásul a ránk boruló csillagfényes éjszaka, a félköríves színpad, az egyre erősödő szélben mögötte hajladozó óriási fák, a szelíden emelkedő domboldalon kialakított ülőhelyek az antik amfiteátrumokat idézik. Íme, profán és szent máris kezet fog egymással, rádöbbentve a fesztivállátogatót arra, ami a háromnapos fesztivál egyik lényeges üzenete is egyben, hogy ti. a két, látszólag egymást kizáró fogalom csakis együtt, szerves egységben létezhet.
 Ágens és Gergye Krisztián |
Az Áldozat is beszél erről, a Gergye egész eddigi életművét is alapvetően meghatározó, lényeges témáról, szent és profán szükségszerű, kellemetlen és természetes együttéléséről. A rendező-koreográfus szélsőségek iránti vonzódása rányomja a bélyegét az egész, szöges (kissé talán túlságosan is szöges) ellentétekben gondolkodó produkcióra. A nézőé a választás lehetősége: a felvonultatott allegorikus, szimbolikus alakok (mint például a Vadász, a Prostituált, a Szűz stb.) bizarr atmoszférájú kórusszínházát hallgatva maga dönthet arról, hogy nekik, vagyis a jól formált szavaikba kétségbeesetten kapaszkodó világnak, netán a némaságát természetes, megrendítő erővel viselő lénynek hisz-e inkább. Rokonszenvünk feltétlenül az utóbbié, de a vele egyfolytában perlekedő, vitatkozó, őt megfejteni, ezáltal pedig meggyilkolni akaró külvilág rémalakjaiban akár magunkra is ismerhetünk.
Kettősségek, ellentétek sora szervezi a performanszt: gyilkos és áldozat, bűnös és ártatlan, ember és állat, férfi és nő, halott és élő, éjszaka és nappal, normális és abnormális kerül szembe egymással (ön)ironikus és komoly(kodó) szituációk sorában. És persze a sebészi precizitással egymástól elmetszett fogalmaknak a köztes, homályos, ettől aztán gyanús és veszélyes határvidéke. Az a hely, ahová épeszű ember nem merészkedik; az a hely, amelyet nem merünk, tudunk és akarunk felfedezni, inkább elfordítjuk a tekintetünket, s ha valaki mégis felhívja figyelmünket a létezésére, azt jó esetben egyszerűen kizárjuk az életünkből (a tudatunkból), rossz esetben mindenféle szörnyűséget követünk el ellene (nem csak tudat alatt).
 Az előadás tere |
Valahogy úgy, ahogyan ez a szótlan, szeretetéhes, de mindenféle borzalmas cselekedettel meggyanúsított, nemtelen tulajdonságokkal felruházott, kígyómozgású lény (Gergye Krisztián), aki a szalmabálákon lesben álló, puskákat rászegező vadászok pillantása kereszttüzében óvakodik, siklik, araszol az üres tér közepén, elöl álló hatalmas fészek felé. Nem akar ő semmi különöset, csak egy kis helyet, ahol a fekete lebernyeges-kosztümös, halottfehérre mázolt arcú, fölé magasodó szörnyalakok végre békén hagyják. Ez utóbbira van egyébként a legkisebb esélye, hiszen előbb óvatosan, aztán egyre dühödtebben próbálják megfejteni, meghatározni – de egy pillanatig sem megérteni őt.
A lény szelídsége ingerlő, szótlansága érthetetlen, egész létezése, renden és rendszeren kívülisége („Maga nemférfi, maga nemnő…” – vágja a fejéhez kétségbeesetten a Parancsnok) pedig lázító erejű. A lény feltűnő és megmagyarázhatatlan mássága tehát a zavar oka, s a tipikus alapvetés miatt korán sejthető a tragikus érvényű befejezés is. Az est tétje így viszonylag korán lelepleződik, ám azon a lényeges ponton, hogy hogyan jutunk el a lény szükségszerű elpusztításáig, a performansz némileg alulmarad várakozásainkon. Mielőtt ennek okairól szólnánk, muszáj leszögezni, hogy Gergye Krisztián a hazai kortárs táncszcéna azon kevés alkotója közé tartozik, akinek előadásai egyszerre képesek intellektuális és érzéki örömet okozni: értelem és érzelem nála nem kizárja, hanem feltételezi egymást. Ezért is vitatható, hogy a rendező-koreográfus-táncos szerepkörökben kiválóan teljesítő Gergye miért akar szövegíró is lenni (ráadásul úgy, hogy például Nádas Péter vagy Heiner Müller embert próbáló textusain nem akármilyen eredménnyel dolgozott az elmúlt években!). Az (ál)archaizmusokban, szóviccekben, önmagukon erőszakosan túlmutatni, így mindenáron sokat mondani akaró frázisokban dúskáló szövegtenger első (és performanszról lévén szó: utolsó) hallásra szinte felfoghatatlan, s csupán annyi állapítható meg róla, hogy többnek, szebbnek, jobbnak akar látszani, mint amilyen valójában. Keveset mond sok szóval, s bár érezhetően elmélkedésre és továbbgondolásra hívja egyszeri hallgatóját, időt és teret nem hagy minderre.
 Tárnok Marica, Ágens és Bakos Éva. Fotó: Kővágó Nagy Imre (A képek forrása: Gergye Krisztián Társulata) |
Az énekesek, zenészek és színészek celebrálta, a lény mindvégig centrumban lévő alakja köré kerekített látványos szertartás javarészt azonban leköti a nézői figyelmet. A kotnyeles, civil ki- és beszólásokkal a történésektől el-eltávolító női kar (Ágens, Tárnok Marica, Bakos Éva), a lény nemiségét a maga sokszor bevált módszereivel megállapítani kívánó prostituált (Madák Zsuzsanna), a sok gonosz farkas között megejtően magányos Piroska (Boudny Lídia Ágnes), a monomániásan csak a lény kiirtásában gondolkodó vadász és kutyája (Barsi Márton, Pásztor Tibor), a világ és a lény közé nem éppen sikeres közvetítőnek állt tolmács (Makranczi Zalán) szavainak a háttérben zenélő trió (Philipp György, Bartek Zsolt, Bella Máté) ad mélyebb értelmet.
Leginkább és sokadszor is megbabonáz Gergye magától értődő színpadi jelenléte. Ahogyan a lény ártatlanságát korántsem együgyűségként, hanem provokációként képes megmutatni; ahogyan a nagy gonddal féken tartott, de bármikor elszabadulni képes indulatok elé naivan és tisztán tud odaállni; ahogyan nem azért akar és mer áldozat lenni, hogy mártír vagy szent legyen belőle; ahogyan a testével szenvedéstörténetet rajzol meg a szakrális épületegyüttes szomszédságában. Bizalommal van irántunk, emberek iránt, mi pedig vakok és süketek voltunk, vagyunk és maradunk. És mivel nem érdemlünk jobbat, ezért végül nem marad más, csak a „kietlen, csendes, lény nem lakta éj.”