A parádés, mindig szem előtt lévő játékfilm-verseny mellett a miskolci CineFest a kisebb termekben mellőzött műfajokat is felsorakoztat. Kérdés, hogy a szakosodott fesztiválok mellett szüksége van-e egy ilyen rendezvénynek a dokumentum- és a kisjátékfilmes versenyre, viszont az, hogy Miskolcon az idén láthattunk egy igen figyelemreméltó magyar dokut, rámutat arra, hogy ennek a fesztiválnak a magyar filmek első megjelenési pontjává kellene avanzsálnia ahhoz, hogy igazi szakmai rangot vívjon ki magának.

Menekültek sorsáról beszélni közhelyesen hálás téma, hiszen az üldöztetések, a nyomor, a kizsákmányolás képei szinte minden esetben hatásosak tudnak lenni, akár fikcióról, akár dokumentumfilmről van szó. Nagy Viktor Oszkár a Filmszemle díjas Apaföld után fordult a doku fele, és az HBO produkciójában vizsgálta a fotogén témát egy amerikai tévécsatornához képest egyáltalán nem szexi nézőpontból. 

A két világ között ugyanis nem a durva szenvedések egzotikus helyszíneire kalauzol el bennünket, hanem a bicskei menekülttáborba, ahová a boldogabb világok fele haladtukban elkapottakat viszik a magyar hatóságok, míg sorsukról döntés születik. A legtöbben olyan háborús övezetekből érkeznek, amelyekre menekült státuszt biztosító nemzetközi egyezmények vonatkoznak – így ügyük elbírálásáig, valamint az új országban remélt önálló életre való felkészülés alatt itt tartózkodnak. A film öt-hat családot és magányos menekültet állít a középpontba, akik egy világjelenség példáiként állnak a kamera előtt. Nagy Viktor Oszkár megközelítését a tévés riporttól elsősorban a türelem különbözteti meg, hiszen hónapokig, de ha jobban utánaszámolunk, talán inkább évekig járt vissza alanyaihoz, hogy figyelemmel kövesse életük alakulását. Sorsukat kronologikus alapon három epizódra bontva követhetjük végig: előbb megismerjük az előtörténetet, a helyzetet, ahonnan elindultak, majd az idegen országban tett első lépéseket, a nyelvtanulási kísérleteket, a táborból való kötelező kiköltözés fenyegető dátuma előtti időszakot látjuk, végül bepillantást nyerünk abba, miként boldogultak az önálló életben néhány hónappal azután, hogy a magyar állam elengedte a kezüket.

Két világ között

Nincsenek itt látványos drámák: a menekültek testbeszédét, mimikáját figyelve leginkább a kilátástalanság érzése tölt el bennünket. Ezek az emberek nem tudatos célt követve, hanem az elviselhetetlen elől menekülve keveredtek ide, többen anélkül, hogy Magyarország nevét korábban ismerték volna. A Két világ között legnagyobb érdeme, hogy ezt az életérzést rendkívül kifinomult vizuális megoldással ábrázolja: az operatőr nagyon szűk mélységélességet használ, aminek következtében csak a kép főtémáját látjuk élesen, minden, ami előttük vagy mögöttük van, homályos. Pontosan úgy, ahogyan ezek az emberek megpróbálják a mögöttük álló szörnyűségeket elfelejteni, az előttük álló jövőről viszont fogalmuk sincs.

Hiányérzetet a történések hiánya hagy bennünk, hiszen több esetben a vizsgált időszak alatt nincs elmozdulás az alanyok életében (a libanoni család például a film befejezésének pillanatában még mindig a táborban van). Éppen ezért válik minden másiknál átélhetőbbé a szomáliai férfi esete, aki a borzalmas körülmények elől menekülve Budapesten családja kiutazását próbálja elintézni. Több alkalommal találkozunk vele, amint különböző megoldásokat próbál ki, míg eljut a Vöröskereszthez, ahol arról tájékoztatják, hogy a diplomáciai helyzet által keletkezett jogi űr miatt  a kintragadt családtagok nem élhetnek az amúgy a szomáliaiakat megillető menekült státusszal. A film mindezen erényei ellenére akkor lenne igazán erős mű, ha a rendező nem élne annyiszor az érzelmi hatást banálisan fokozni kívánó zenei aláfestéssel. 

A CineFest versenyprogramjában csak első- és második filmek vehetnek részt, így ahhoz, hogy terjedelmesebb életművel bíró nagy nevű szerzők alkotásai megjelenjenek, versenyen kívüli információs programra is szükség van. Ennek keretében idén a legnagyobb dobásnak Gus van Sant legutóbbi filmje ígérkezett, aki – a jelen sorok írójának mély értetlenkedése ellenére – sokadik blöffje után még mindig akkora renoménak örvend, hogy idén ezzel a művével nyitották meg a cannes-i Un certain regard szekciót.

A Restless (A nyugtalanság kora) újabb tipikus példája a művészi babérokra vágyó, de az ahhoz szükséges érzelmi és intellektuális kifinomultsággal, alkotói kreativitással nem rendelkező, sematikusan gondolkodó rendező utóbbi években megvalósuló munkásságának. A film első fele akár még elfogadható is lenne: két különc tizenéves egy temetésen találkozik, a lány meghalt barátját siratja, a fiú viszont valami bizarr hobbitól hajtva csupán látogatóként van jelen. Közvetlen barátságuk hamar szerelembe fordul, és viselkedésükben éppen az a keresetlen őszinteség megragadó, amely őket a felnőttektől megkülönbözteti. A film legjobb jelenete az, amikor a fiú a lány vallomására, miszerint egy műtét hatására sem szűnő agytumor miatt három hónap múlva meghal, nem sajnálkozós panelekkel reagál, hanem a helyzetet természetesként, az élet valamiféle rendjeként kezelve megtartja a társalgás korábbi könnyed hangvételét.

 

Ez azonban az utolsó ilyen pillanat, Gus van Sant ezután elveszti a fonalat, és megpróbálja nézőiből az utolsó könnycseppeket is kisajtolni. Ehhez nem sajnálja a tűzerőt, így a halálosan beteg lány mellé kerülő fiúról kideríti, hogy szülei autóbalesetben néhány évvel korábban meghaltak, ráadásul ő hónapokra kómába került, így nem tudott jelen lenni a temetésükön – innen a hasonló rendezvények iránti érdeklődése. Ha mindez nem lenne elég, azt is megtudjuk, hogy hősünk a baleset után három percig a klinikai halál állapotában leledzett, aminek során lehangoló információkat szerzett a túlvilág ürességéről. Ugyanakkor ezen esemény során egy második világháborúban életét vesztett japán kamikaze harcos szegődött mellé a történéseket kommentáló, de amúgy rokonszenves szellemként. 

Restless

Ha a tematikus elemek ilyen kaleidoszkópja nem lenne elég a Restless minősíthetetlen kategóriába sorolásához, akkor hozzátehetjük azt is, hogy korábbi (amúgy meglehetősen balul elsült, egy ihlet nélküli művész-öntudat kétségbeesett kapkodásainak tekinthető) kísérletei után Gus van Sant ezúttal a lehető legtipikusabb formavilágot használja, minden vizuális innovációt mellőzve. Banálisan, az amerikai elbeszélő film legtipikusabb kliséi szerint plánozott jelenetekben, művies világítással nézhetjük végig a szereplők egyre felnőttesebbé, giccsesebbé váló szerepjátékait.

Érdekes talány a kisjátékfilmek versenyének miskolci jelenléte, hiszen a nívós, a fesztivál igazi vonzerejének számító egész estés filmek mellett sem kellő figyelem, sem elég néző nem jut erre a szekcióra. Ráadásul a rövidfilm nehéz műfaj: mivel legtöbbször kezdő filmesek gyakorlóterepeként szolgál, a közönség másodlagosnak tekinti, s ha ujjgyakorlaton túlmutatót akar valaki produkálni, nagyon össze kell jöjjenek a dolgok ahhoz, hogy fel is figyeljenek rá. Éppen ezért leginkább a kamerakezelés és történetmesélés sémáit próbálgató munkákkal találkozunk a fesztiválokon – sajnos nem volt ez másként a CineFesten sem. 

Az idei CineFest szelekció kimagaslóan legjobb kisjátékfilmje a Berlinálén már versenyzett román Apele Tac (Csendes folyó), amelyet mifelénk néhány héttel ezelőtt a BuSho fesztiválon lehetett látni. Anca Miruna Lazarescu személyében egy újabb olyan román filmest ismerünk meg, akinek különleges érzéke van az emberi történetek és érzelmek filmes megjelenítéséhez. A már sokszor látott kommunista időszakban vagyunk, amikor Románia számára Jugoszlávia a szabadságot jelentette, így főhőseink a Dunán átúszva próbálnak meg átjutni a meglehetősen homályos ígéret földjére. Az igazi erő, mint a román filmekben mindig, nem a történetben van (bár a film végi csattanó egyszerre megrázó drámai élethelyzet és parádés narratív fordulat), hanem a szereplőknek abban a hihetetlen jelenlétében, amelynek köszönhetően néhány perc után teljesen belefeledkezünk bármibe, amit megpróbálnak elmesélni nekünk. 

A kisjátékfilmes válogatást ezen kívül is a lineáris, korrekt narratív munkák jellemezték, így jelenhetett meg a francia Hymen (Cédric Prévost rendezésében), amely egy emberi és érzelmi közelségbe torkolló fizetett szexuális kalandot mesél el kissé sematikusan és a fekete-fehér képek önmagukban való artisztikusságában bízva. Az ugyancsak francia Caroline Deruas – végeredményben a Szerelmem, Hiroshima egyik történetszálát teljesen reflektálatlanul megismételve – egy olyan francia lányról mesél, aki a második világháború során beleszeret az egyik közelben állomásozó német katonába. Annak, aki a Resnais-filmet ismeri, nem kérdéses a szomorú végkifejlet, ráadásul ez a film is (valószínűleg archaizáló gesztusként) fekete-fehérben forgott. Azonban mind a hatvanas évek nagy filmjére vonatozó utalás, mind a különleges formai megoldások hiányoznak, így maradunk a súlytalan színészekkel, a jellegtelen képi világgal és a már túlismert történettel. 

Érdekes kísérlet a lengyel Echo című kisfilm, amelyben egy meglehetősen megviselt arcú nyomozó azon ügyködik, hogy két gyanúsított tizenéves fiatalból az eset újrajátszatása révén váltsa ki a beismeréshez vezető pszichikai sokkot. Láthattuk még Miskolcon Reisz Gábor jól sikerült Külalakját is, bár jelenlétének értékéből sokat levon, hogy Magyarországon már több helyen szerepelt. A fődíjat végül a német Max Zähle szerezte meg, aki Raju című, Indiában játszódó filmjével egy félresikerült örökbefogadási akcióról a kisjátékfilmes szekció legprofesszionálisabb filmjét szállította. A korrekt program ellenére a rövidfilmek között szenzációs újdonság nem bukkant fel – ez és a több esetben tettenérhető „utánjátszások” problémája erősen megkérdőjelezi, hogy érdemes-e a miskolci CineFest szervezőinek ennyi energiát a rövidfilmes programokba ölni, vagy a feladatot az erre szakosodott fesztiválokra hagyva, inkább a játékfilmes program további csiszolására kellene, hogy figyeljenek.