PLACCC Fesztivál 2011
2011.10.23.

A Jégbüfénél, a Király utcában, a "magyartévétlenített" Tőzsdepalotában, a Nyugati pályaudvaron. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÍRÁSA.

Laza nyáresti korzózás fülhallgatóval a fejünkön, shoppingolás a téglafalnak dőlve-guggolva, ipari robotnak öltöztetve (szinte) és agyonmonitorozva mindenféle értelemben azért, hogy zászlót tűzzünk a Déli-sarkra.
 
Itthon sem ismeretlenek a például Hollandiában és Belgiumban rég meghonosodott helyszín-specifikus előadások. Arra a kérdésre, hogy alkotók miért választják a zárt színháztér helyett az utca, az aluljáró, vagy akár egy másik, használaton kívüli épület adta lehetőségeket, az egyes produkciók függvényében más és más válasz adható, de minden esetben célként fogalmazódik meg a néző passzív pozícióból való kimozdítása, s ezáltal egy másfajta kommunikáció lehetőségének megteremtése. A néző és előadó közti határvonal fellazul, s a néző is cselekvővé léphet elő. 

Mondok egy példát. Bemehetek a Boltba, a Király utca 25. szám alatti fehér térbe, és vásárolhatok. Fogkrémet, igaz, nem, de például Markó (Iván) olcsó másolatát („Markó cheap copy”) párperces jelenetben, hatvan forintért, igen. Vagy, ha bírja a buksza, akár eredeti Michelangelo-másolatra is szer tehető százhúszért („Michelangelo original copy”). Ám a magára valamit is adó vásárló egyből „take away” terméket kér a menüből (ennek ára hatszáz forintra is rúghat), s miután a szürkés szemű Subal elegánsan visszafogott öltönyében kortárstáncosi vehemenciával körbekússza a betont, s telefújja a szájában tartott tubust, odamehetek, hogy egy kis levegőt visszapumpáljak a tüdejébe (Expressionist). Mert minden árucikk, „product”, e logika szerint tehát a művészet is az. 

Persze a fesztivál félidejében megrendezett nyílt fórumon – amennyiben nyílt fórumnak értékelhető a külföldi előadók projektbeszámolóival feltöltött, eszmecserének teret sem adó délután – a japán Matsune és az osztrák Subal világossá tette, hogy a fenti hely-specifikus „színházi terméküket” (kultúr)politikai állásfoglalásként fogják fel, és nem áll távol tőlük a kapitalizmus és az általa gerjesztett fogyasztási őrület kritikai látleletezése sem. A Boltban vásárolunk, csakúgy, mint az életben, választunk a Tiszta színház, a Másolatok, az Olcsó másolatok, a Mai ajánlat, az Elvitelre és a Csomagküldő szolgálat „polcairól”, s abban a pillanatban, hogy megfizettük a kasszánál a kívánt terméket, kezdetét veszi az előadás. Szigorúan üzleti alapon. De – és ez a fiúkat dicséri – a néző csak akkor szembesül önnön megrajzolt, csodált, majd a radírgumival rajzlapról ledörgölt, s koszos zúzalék formájában papírborítékba zárt portréjával (Eraser head), mikor azt széles mosollyal a kezébe nyomja boltosunk. 

Egy Ferenciek tere környéki korzózás sincs ingyen, ha közben a Hoppartklub Scale 5:1 címet viselő produkciója – pontosabban Friedenthál Zoltán, Szilágyi Kata, Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna, Barabás Richárd - után masírozunk fülhallgatóval a fejünkön. Így aztán se nagyhangú robogó, se büszke terepjáró, de még csak a többféle nyelven csacsogó Váci utcai áradat sem zavar meg minket a harminc perces élvezetben. Álmélkodó tekintetek, tátott szájak rengetegében megszűnünk „átlagos” nézőnek lenni, része vagyunk a show-nak. Látszólag. De nem énekelünk együtt a színészekkel, nem tapsolunk a Párisi udvar sötétjében. Maradunk „a már nem kívülálló, de még nem játékos” köztes állapotában.

Mintha ezt a fajta köztiséget szüntetné meg a belga Crew társulat Terra Nova című „előadása”, mely a játék kulisszájául, történetéül Robert Falcon Scottnak a Déli-sarkra irányuló expedícióját választotta. A Tőzsdepalota felé ballagva magam is tele vagyok várakozással. A fesztiválfelező beszélgetésen ugyanis a projektet ismertető Eric Joris (a „rendező”) elbizonytalanító és aggasztó kijelentéseket tesz emberről, valóságról, jövőről. A több éve tudósokkal, kutatókkal együtt tevékenykedő, „újfajta színház” lehetőségeit kereső alkotó a nézőt kiemeli kívülállásából, és testi-lelki értelemben is belehelyezi a darabba. Ezáltal teljes mértékben felszámolja a néző és a szemlélt tárgy közti távolságot. Mintha a festő félredobná a saját maga és a látott valóság közé helyezett, a valóság valamiféle le-képezésére szolgáló vásznat, mondván, a „vászon” őbenne van. Így helyeződik belénk, nézőből látszólagos cselekvőkké előléptetett publikumba a színpad. A dolog blikkfangja csak annyi, hogy übermarionetekké válunk egy, szándékai tekintetében kiismerhetetlen művész? vagy tudós? kezében. 

Crew: Terra Nova (A kép forrása: PLACCC)
Crew: Terra Nova (A kép forrása: PLACCC)
„I can produce feeling like touching myself” – „Képes vagyok olyan hatást előállítani, mintha megérinteném saját magam” – mondja a kutatásai nyújtotta perspektívától egészen megrészegülten beszélő Joris, a vele együtt tevékenykedő Hilde Teuchies menedzser enyhén dorgáló pillantásai ellenére is. Így aztán igazán nem kell sok egy színes fantáziájú nézőnek, hogy ártatlan színházi játék mellé gondolatrendőrséget vizionáljon meg James Cameron-féle Avatar-lényeket. Szerencsére az előadás maga nem igazolta előzetes aggodalmaimat. Attól eltekintve, hogy a darab egy adott pillanatában elmaszkolták szemünk elől a Tőzsdepalota hangstúdióinak szürke falait, és a szemünk elé helyezett mini-monitor révén egy illuzórikus képi valóságban találtuk magunkat (tárgyalóterem, labor), nem történt semmi különös. Nem éreztem egy pillanatra sem, hogy nem a saját testemben vagyok. Ellenben aggodalmat éreztem azon embertársaim irányában, akik pánikbetegek, akiknek a valósághoz való kapcsolata bizonytalan, akik nem ismerik az elme és az érzékelés valós természetét. Akik könnyedén átengedik magukat egy számukra kreált valóságnak. Persze – védekezhet a művész – valaki talán épp ennek hatására ébred rá arra, miként lehet minket megvezetni. 

Jó volt aztán kimenni a térre, beszívni a friss városi levegőt, tudva, hogy nincs szükségem számítógépre és tudósra, aki világot kreál körém. Hogy, ha úgy tetszik, elkiálthatom magam, futásnak eredhetek – és a környezetem erre majd reagál. Megbámulnak, vagy arcuk előtt sikáló kezükkel jelzik vissza szellemi hogylétemet. Ha megállok, nem közelednek felém tovább a házfalak, mint bent, a Tőzsdepalotában, a szemem elé helyezett virtuális térben. S ha úgy döntök, hogy minden különösebb megfontolás nélkül levetem magam az aszfaltra, és behunyom a szemem, tehetnek elém bármilyen képet, az számomra nem létezik. 

A helyszín-specifikus előadások képesek lehetnek arra, hogy megerősítsék egy-egy hely szellemét, azok újfajta energiát vihetnek a környezetbe. De ahhoz, hogy színház, hogy művészet szülessen, kell némi távolság. Amennyiben ez hiányzik, s a képre nem tudunk kívülről rátekinteni, az már az élet maga. Miért kellene rá jegyet vennünk?
Esemény:  PLACC 2011 - Művészet máshol, máshogy,  Helyszín:  Budapest,  Időpont:  2011. szeptember 23 - október 2.
Megítélt támogatás: 400 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A program válogatójának szakmai útjaira (2011)
Címkék: HOPPart, PLACCC 2011