A finn-észt írónő, Sofi Oksanen ugyanis először drámaként írta meg a történetet, s írás közben vette észre, hogy az anyag túl terjedelmes és összetett ahhoz, hogy ne feszítse szét a műnem határait. Így gyakorlatilag párhuzamosan dolgozott a két művön, de a dráma bemutatója egy évvel megelőzte a regény megjelenését. Utóbbi világsiker lett, s nehezen képzelhető el, hogy lelkes olvasóját ne érje komoly csalódás, ha a színpadi változattal találkozik. Elsősorban nem amiatt, mert a színmű történelmi távlatai jóval szűkebbek (ez voltaképpen természetes), hanem részint azért, mert a különböző idősíkokat váltogató írói eljárás a drámában messze nem olyan hatásfokú, mint a regényben, azonkívül a szereplők lelkében végbemenő drámák is jóval leegyszerűsítettebbek.
A cselekményen nem esett változtatás: Aliide Truu, a magányosan élő észt öregasszony egy kétségbeejtő állapotban lévő fiatal lányt talál kapuja előtt. Beengedi a házba, s megpróbál szót érteni vele. Innentől párhuzamosan bomlik ki kettejük története. A lány, Zara, Vlagyivosztokból Berlinbe került prostituáltnak. Az állandó verést, kínzást mind nehezebben viselte, s csak akkor csillant fel szeme, amikor futtatói Tallinba hozták. Itt megölte a bandavezért, majd kalandos úton Aliide házához menekült. Nem véletlenül: nem sokkal Berlinbe hurcolása előtt tudta meg, hogy nagyanyja, Ingel sosem látott testvére ott él.
Azt persze nem tudhatja, hogy okkal nem hallott Aliidéről. A negyvenes évek végén, az orosz megszállás idején ugyanis a család rejtegetni kényszerült Ingel ellenálló férjét, Hansot, akibe Aliide is szerelmes volt. A brutális kínzások, megalázások hatására sem adták ki a férfit, de Aliide ezeket követően férjhez ment a kommunista (mint később kiderül: titkosügynök) Martinhoz, majd elárulta nővérét, akit lányával Vlagyivosztokba internáltak. Hansot éveken át bújtatta, bízva abban, a férfi érez valamit iránta, de mindhiába. S amikor Hans a megszerzett útlevéllel nem Tallinba utazott, hanem az erdőbe ment, az ellenállók közé, ahol súlyos sebet kapott, a búvóhelyre vitte meghalni sógorát. A sors teljes magányra ítélte: sosem szeretett férje a nyolcvanas években meghalt, lánya külföldön él. A Zarával való találkozás alkalmat ad Aliidénak a múlttal való szembenézésre. Segít megszökni a lánynak (megöli üldözőit), majd leszámol saját, félresikerült életével is.
 Takács Katalin |
A regényben a történet mögött éppúgy megjelenik a megszállás korának kaotikus Észtországa, mint a gorbacsovi-jelcini rendszerváltást követő baltikumi és orosz világ káosza. Mindez csak foltokban van jelen a drámában, ami érthető is, ám a szereplők viszonyrendszere, motivációi is sokkal kevésbé árnyaltak. Aliide árulásának legfőbb mozgatója itt maga az elszenvedett kínzás, illetve annak pszichés feldolgozatlansága – ehhez képest a Hans iránti érzelmei másodlagosnak tűnnek. S nem jelenik meg semmi a nővéréhez való viszonyából: a regényben az árulás tudatalatti motivációja a mindenben tökéletes (nemcsak nőként gyönyörű, háziasszonyként is ideális) Ingel iránti elfojtott gyűlölet, míg a drámában Ingel csak dramaturgiai szereppel bír.
Zara sorsa is leegyszerűsödik: bár az ő története a regényben is közhelyes, a döbbenetesen élethű, nem egyszer gyomorforgató leírások miatt átélhető, sőt hátborzongató. Mivel ezek a drámába nyilvánvalóan nem transzponálhatóak, maradnak a szükségszerűen banális sorsmotívumok. Az időszerkezet alkalmazásából pedig törvényszerűen következik az is, hogy a színpadon két Aliide Truu jelenik meg, az öreg és a fiatal, ám drámai szituációba csak az utóbbi kerül. Az előbbi csupán súlyos titkok hordozója lehet, ami legfeljebb drámai állapot, de nem drámai szerep. Utóbbi akkor jöhetne létre, ha az igazi összecsapás az idős Aliide és Zara között történne meg, ám az írónő nem ezt az utat választotta.
 Jelenet az előadásból |
Nincs így könnyű helyzetben az előadás mindenkori rendezője. Hatásos bemutató alighanem arra támaszkodhat, ami mégis jó a drámában: a sötét atmoszférára, a brutalitás erejére, a sorsok, sorstöredékek egymásra épülésének dinamikájára, a különböző történetek párhuzamos elemeire. Arra a gondolatra, hogy a kiszolgáltatottság, a szenvedés hogyan alakítja át az embert. Dilemma persze így is, hogy mennyire próbáljon sokkolni az előadás, illetve mennyire próbálja a naturalizmust szimbolikus nyelvvel kiváltani. Valló Péter kaposvári rendezésén mintha éppen e téren mutatkozna eldöntetlenség. Valló talál ugyan egy esztétikus formát az előadásnak, mely a játékot metaforikusabb, intellektuálisabb irányba viheti, de e forma jórészt kibontatlan marad. Sőt, a kiszámítható repetíció gyengíti az előadás erejét. (Gyakorlatilag minden jelenetváltáskor megszólal a cselló, az idősíkok váltásának jelzéseként függőleges irányban megmozdul a díszlet, miközben látható, ahogy ki-be szaladnak a szereplők – ezalatt az előzőleg megteremtett feszültség rendre elillan a játékból.) Eközben a rendező nem mond le a naturalizmusról sem, ám azt visszafogottan, óvatosan, már-már teatralizálva, s ezáltal hatástalanul alkalmazza. (Igazán nincsenek bennem nézőként szadista ösztönök, finoman szólva sem rajongok a színpadi naturalizmusért, de ha már a kínzások így tárulnak elénk, nem jó látni azt a finom, féltő óvatosságot, amellyel a pribékeket játszó színészek az áldozatokat játszó színésznők fejét a vízbe nyomják. Ezzel ugyanis a jelenet primer hatása, tétje vész el.) S mivel a legtöbb jelenet túlesztétizált, s kevéssé hat a zsigerekre, nyilvánvalóbbá válnak a Tisztogatás fentebb leírt problémái.
 A képek forrása: PORT.hu |
Leginkább az, hogy voltaképpen egyetlen drámai szerep van a műben, a fiatal Aliidéé. Lovas Rozi igyekszik a megélt szenvedés feldolgozatlansága mellett a Hanshoz fűződő reménytelen érzelmekre is koncentrálni, s szépen játssza el a bizakodás, a fokozatos reményvesztés és a kijózanodás stációit, a boldogtalanság alapállapotába precízen adagolva a pillanatnyi remény szülte boldogság rövid fázisait. Az idős Aliidét alakító Takács Katalin intenzív néma jelenléte, titkokat hordozó tekintete már-már feledteti a drámai szituációk (végső soron a meg- és átélhető szerep) hiányát. A figura két énjeként – jól kiválasztott pillanatokban – beszédesen néznek össze, folytatnak egymással nonverbális dialógusokat; többnyire erős képek ezek, de azért a formateremtéshez éppúgy nem elegendőek, mint a csellószó.
Grisnik Petra Zaraként hősiesen küzd a szerepére tapadó közhelyekkel, s ha már a fiatalabb nemzedék számon kérő bukott angyalává lényegülni nem tudhat, legalább a sok szenvedésen keresztülment fiatal lány kiszolgáltatottságát és tartását markánsan játssza el. Kaszás Gergő keveset jeleníthet meg Hans forradalmár énjéből, Aliidéhez való viszonya is szükségszerűen egysíkú, így számára is legfeljebb a mind inkább értelmét vesztő következetesség és tartás, illetve az ezzel párhuzamos fizikai leépülés megjelenítése marad. Tolnai Hella Ingelje figyelmeztető mementóként, álomként, kísértetként erőteljesen jelenik meg néhány dramaturgiai csomópontban. Sarkadi Kiss János Martin szerepében precízen hozza a kívül-belül undorító férj sablonját, mint ahogy Kelemen József és Takács Géza is pontosan ábrázolja múlt és jelen pribékjeinek prototípusait. Nem a színészeken múlik, hogy a vázlatosnak ható darabot nem sikerült élő, lüktető, húsbavágóan fontos szövegként megérzékíteni a színpadon.