Amit szóvá se tennék, ha egyszeri esetről lenne szó, de sajnos már a tavalyi „gesztuson” is ettől szenvedtünk: a szervezők képtelenek tartani magukat az előzetes forgatókönyvhöz. Ilyen előzmény után persze nem meglepő, hogy a kései órán színpadra kerülő, Balázs Mari által rendezett, koreografált és előadott színpadi vízió, amely Szilvásy Edit szobrászművész installációinak felhasználásával a színlap szerint a szexualitást, és ezzel összefüggésben a női szerepeket kívánná taglalni, alig tucatnyi érdeklődőt vonzott csupán.
 Balázs Mari az előadásban. Forrás: port.hu |
De ha már az ismertetőnél tartunk; gyakran kihívja maga ellen a sorsot az az alkotó, aki ehhez hasonló mondatokkal tűzdeli tele a szamárvezetőt: az előadás a „szexualitás szakrális szintre való visszaemelésének vágyát fogalmazza meg” – mert az ideális néző, ha nem is ért sokat e kissé ködös szövegből, megkísérli „komolyan venni” az előadást, aztán meg csalódik, hogy mélyrétegek után kutatott ott, ahol – jobbára – csak a felszínt kaparászták. A Dream Team Színház előadása sokat markol, de keveset fog, és azt is olyan színvonalon, amire legföljebb egy középiskolai színkör lehetne büszke. Utóbbi párhuzam azért is adekvát, mert Balázs Mari munkája alig viszi többre egy rendhagyó, illusztratív biológiaóránál. A szexualitás és „következményeinek” lebutított, sarkos témakezelésére mi sem jellemzőbb, hogy a férfiszerepet az óvszer helyettesíti.
A vérszegény, sztereotip etűdöket meglehetősen szimpla és érdektelen filmbejátszások választják el egymástól. A szerelmi aktust kísérő női sóhajtozás, zihálás hangeffektje után Balázs Mari egy gigantikus méretű, átlátszó „óvszerben” hempereg a színre. Fészkelődik, nyújtózik a földön, és bár alig tud a szűk nejlonzsákban mozogni, talpra szökken, ide-oda totyog, táncikál, míg végül imbolyogva kihátrál a színes óvszerekkel teleaggatott nejlonfüggöny mögé. Ha nem ismernénk Woody Allen utolérhetetlenül mulatságos filmes jeleneteit e témában, még derülnénk is a látottakon, noha itt az egész tényleg nem több humorosnak szánt felütésnél.
Ezt követően jégbe fagyott (?), kirúzsozott, húsos női ajkakról készült montázsokat (fotó: Farkas Réka) látunk a kivetítőn, majd egy tetovált, női hátat lágy mozgás közben. Ami egyszer csak „lelép” a filmről és Balázs Mari háta lesz, aki türelmünket próbára téve immár élőben folytatja a „gerinctornát”. Persze az óvszer ebből a jelenetből sem hiányozhat: az előadó felénk fordul, óriásira fúj egy kotont és elereszti – az pedig surrogva elszáll. De mi pereg a vásznon? A négy részre osztott képernyőn szorgos kezek (mily meglepő!) színes óvszerekkel foglalatoskodnak. Kicsomagolják, megmossák, kiterítik és szárítják. Mindezt igen hosszan, hiszen a színfalak mögött Balázsnak át kell öltöznie a következő jelenethez. Majd miután fellufizva (azaz felfújt óvszerekkel teleaggatva), mint egy delejező boszorka a színpadra lép – kezdetét veszi a „vérfagyasztó dráma”. Hosszú spárgán lufiként dagadó kotonokat húz be két oldalról, mindegyik kicsiny rózsaszín műanyagbabát rejt, Balázs pedig – mint varázsigéket mormoló sámánnő a gőzölgő üst fölött – nekilát, hogy szertartásos mozdulatokkal egyenként kiszurkálja a gömböket. A padlón koppanó gyerekjátékokat aztán dekoltázsába gyűjti, és zsákmányával visszavonul a sötétbe.
Ha nem lenne mindenki számára világos az üzenet, még mindig ott a film, amely szájbarág: ultrahangszerű bejátszás forog egy kvázi-anyaméh belsejéről. Az utolsó etűd – mint gyönge, elhibázott ellenpont – felteszi a koronát az eddigiekre: az előadó bájolgó fruskaként vidám ruhában kétszer-háromszor körberollerezik a színpadon, majd köntösét a földre terítve lefekszik, mialatt a hangszórókból Edith Piaf érces, mélabús hangja szól, amint azt énekli: c’est la vie.
Övé az egyedüli őszinte, rezonáns emberi „hang” a művi attrakciókba gabalyodó előadásban.