L1danceFest 2011
2011.10.09.

Szeretek fesztiválozni a hangulatért. Mert viszonylag rövid idő alatt – ezáltal koncentrált formában – lehet látni, monitorozni a főbb csapásvonalakat. Szeretek fesztiválozni – de miért érdekelné e tény az olvasót? SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÍRÁSA.

Mint ahogy nekem is kevéssé érdekes, hogy a performer képes-e a közönségtől kért pofonoktól elsírni magát a színpadon vagy sem. De az is kevéssé izgat, hogy miféle belső izgalmakat él át, miféle belső utazásokat tesz az a táncos, aki vaskos nőtestéről minden ruhát félredobva rázkódik a színpadon. Viszont annál inkább foglalkoztat – elsősorban társadalomtudományos, filozófiai, nem pedig művészeti érdeklődésemből kifolyólag -, miért fordul egy alkotó művészete önmaga felé, s miért, hogy a ma (tánc)művésze nem elsősorban a közönséghez szól, hanem önmaga vagy a néző definiálására törekszik. A 10. L1 Táncfesztivál közönsége – még ha a közönséget jobbára a szakma, azon belül is elsősorban a fellépők sokasága adja is – nagy érdeklődéssel követi az efféle előadóművészi munkát, hisz igazolást nyerhet belőle saját önfeltáró, önterapizáló kísérletezéseire is. 

Felidézve az első kettő, valamint az utolsó nap performanszait, installációit, láthatjuk, hogy azok szinte kivétel nélkül egyetlen markáns vonásban találkoznak: valamiféle párbeszédet szeretnének kezdeményezni a közönséggel. Nem újfajta cél ez. Persze az utak, módok egészen eltérőek, de az alapvető szándék mégiscsak a közönség és produkció közt húzódó képzeletbeli fal eltolása, lebontása. Már ha ez egyáltalán lehetséges.

A svájci Jackie Brutsche A bajusz hercegnő címet viselő, színházat, bábszínházat és performansz-művészetet vegyítő show-műsora a fenti szempont tekintetében kivételnek számít. Egy történetet mesél el, hogy miként lesz valakiből sztár. A narrátor újra és újra belebújik a történet főszereplőjének a bőrébe. Föltesz egy maszkot, kifejezéstelen ezüstálarc alá rejti túlsminkelt női Joker-arcát, s máris ő a babydollos, pénzről-hírnévről, rajongótáborról álmodó kislány, aki a Music TV-n meg a Viván nőtt fel. Aki a nagybajuszos Istennel diskurálva igyekszik lezsírozni majdani karrierjét. S miközben szól a hörgős horror-rock és mindent áthat valamiféle fodros szoknyás, gitáros, enyhén „gothicos-darkos” Ponyvaregény-fíling, megtörténik a kafkaian groteszk, de teljességgel érdektelen átváltozás, mert a bajuszos sztárt nem hogy poshadt almával nem dobálják meg, de így lesz csak igazán menő, vagány, korszerű: igazmondó rock-arc. 

Az osztrák Dominik Grünbühel úgyszintén a húrokba csap, gitártudásával gazdagítva a táncszínpad jelentésmezejét. Lábát nemigen hagyja el tánclépés, viszont folyton ismételt dalocskájával s az alakját megkettőző videóképpel arra törekszik, hogy mi hagyjuk el a termet. Ez a fajta nézőoszlató repetíció nem új találmány, poénként időnként el lehet sütni, nem terít le senkit.

A Handa Gote nevet viselő cseh együttes Gombák című előadása egészen olyan, mint egy őrült, kicsit beteges, pszichedelikus látomás. A tánctérre terített fenyőforgács intenzív aromája megidézi a nedves erdő illatát, illik hozzá a John Cage szájából elhangzó japán haiku (Masaoka Shiki) és annak fordításai, valamint a különös hangulatú, elektronikus hangszerekkel keltett élőzene. A költői hangulatot majd a fehér köpenyben közlekedő kutatódoktor gombákról szóló magyarázata, a mikroszkóp alá helyezett élőlények kivetítése, a real-time projektor használata bontja meg. Nehéz eldönteni, alkotóik minek szánták ezt a furcsa, mégis hatóerővel bíró munkát, de az biztos, hogy valamit manipuláltak az idővel, mert a különös monotónia ellenére is alig harminc percnek éreztem a valóságban megélt ötvenet. A szereplők tánctudásának, mozgáskultúrájának hézagjait jól tömíti a szépen megvilágított fazúzalék. A művészi túl-ihletettségbe kellemesen cammog bele hol egy esőkabátos rém, hol egy abszurd fatönk-papucs, hol egy barna-fehér tehénbőr, Buñuel módra; de amikor az egyetlen (táncos)nő hosszú pávatollakat illeszt fejére és szökkengetni kezd a színpadon madárhangokat hallatva, akkor fonalam dobom a gombológiába.

A lengyel Agata Maszkiewicz koncepciózus előadása a néző reakcióira épít. Hogy reagálok arra, ha perceken keresztül szörnyűséges sportbaleseteket vetítenek nekem a falra? Nevetek az ügyetlenségen, vagy átérzem a másik szerencsétlenségét? Vagy fogamat szíva lehunyom a szemem és azon morfondírozok, hogy itt egy előadó, aki már megint nagyon okosan és körmönfont módon próbál engem szembesíteni önmagammal? Aztán hogyan változom én mint befogadó (de főleg inkább a közönség férfitagjai), ha ezek után bejön egy futómezes, alig-ruhás, csinos fiatal lány, beterpeszt, és alsó fertályát felénk fordítva csavargatni kezdi magát a földön? Itt feltehetőleg a nőiséggel kellene szembesülnünk, és eszünkbe kellene jusson az egész feminista irodalom meg a gender-teória. Mikor pedig széles mosollyal az arcán, élvezetet imitálva kutyapózban rázni kezdi magát, akkor talán azt várja az előadó, hogy észrevegyük: bár semmi különöset nem tesz – épp csak annyit, hogy szép és fiatal, hogy színpadon van és motorikus mozgásokat végez –, mégis bámuljuk őt. Mint a tévét. Mint a szörnyűségeket. Székhez szögezve, birkán. Mert ez jelent valamit. Holott csak annyi történt, hogy az ész és a csupasz intellektus ünnepelteti magát a művészetben. Még a táncszínpadon is.

A másik lengyel előadó, Malgorzata Haduch szólója elsősorban önvizsgálat, de úgy tűnik, eme állapotfelméréshez szükség van közönségre is. A Zona segura-ban meztelenre vetkőző, vaskos, testes nőalak kevéssé a művészi kihívásoknak kíván elébe menni, sokkal inkább a bátorság, a mersz válik számára fontossá. Így aztán bármennyire is szeretné belevonni a nézőt a próbatételébe, az mégis az előadó magánügye marad. Esztétikai élvezetet nyerhetünk azonban a szép fényektől, és az utolsó pár perc sejtelmesen megvilágított, „lekarcsúsított”, táncoló nőalakjától. 

Anna Steller és Jacek Krawczyk Delia című munkája a mozdulatok igazságára, valóságára fókuszál. Teret, időt jelölnek ki maguk köré, ezek viszonyrendszerében építenek fel egy tiszta, átlátható koreográfiát/struktúrát. Nem törekednek az esztétikai szépre, csupán az igazra, s talán a jóra, de a rezgő lábak, a bizonytalankodó grand pliék „zajhatása” megtöri a tiszta csengést.

Összegzésként arról, hogy mit mond ma ez a fesztivál a táncról, a világról, rólunk. Itt kell idézni azt a kérdést, melyet Kovács Katalin feszeget a fesztivált végigkísérő performansz-sorozatában: Hová tűnt az előadás? A tükör előtt magát meztelenül szemlélő, majd felöltöző, dívává váló, végül az utolsó nap lesminkelő előadó performansza azért talál célba, merthogy a fesztivál jórészt szakmai plénum előtt zajlott. Vagyis a kérdés is őket találja meg, s ez komolyan veendő. A művészet ihletforrása, anyaga megkopott. Honnan szerezzünk hozzá újat, éltetőt? Az nem lehet a művészet tárgya, hogy nézzük és hallgatjuk, vagy csak hallgatjuk, s csak nézzük azt, ahogyan valaki a „saját bánatát meséli el”, vagy művészet-filozófiai absztrakciókat, elméleteket és ideológiákat igyekszik színpadra ültetni. Még akkor sem, ha cserébe megpofozhatjuk… De ez már az utolsó nap története.
 
Helyszín:  Bakelit, MU Színház, Gödör,  Időpont:  2011. szeptember 21-25.
Megítélt támogatás: 700 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
A fesztivál megrendezésére (2011)