Christoph Marthaler: ±0 / Festival d’Automne à Paris 2011
2011.10.04.

A Festival d’Automne à Paris Christoph Marthaler ±0 előadásával is nyitja az évadot, s Párizs utcáin a rendező prémkapucnival övezett arca reklámozza a produkciót. JÁKFALVI MAGDOLNA ELEMZÉSE.

A későreneszánsz portréhagyomány perspektívájában jéghegyek és kék tengerek sejlenek a háttérben, s a képből kinéző tekintet spirituális utazásra invitál.  
 
Christoph Marthaler portréja világossá teszi a színházi kommunikációt. Ugyan a Théâtre de la Ville (és még fél tucat európai színház) hozza létre a Berlinben és Bécsben már bemutatott produkciót, mégsem dramatizált történet, hanem legfőképp a színházcsináló személyéhez köthető performansz vár ránk. Marthaler a színházi nagy üzleti világban operarendezéseiről híres, a Bastille-ban, a Garnier-ban kirobbanó sikerrel jegyzett Mozart- és Verdi-előadásai után 2010-ben Avignonban, most pedig Párizs befogadószínházában olyan előadást hozhat létre, mely leginkább neoavantgárd szekvenciasornak és szabad operának mondható. Mind a motiváció, mind a játéknyelv, mind az alkotásfolyamat azt a technikát idézi meg, s mutatja igazi, élő hagyományként, melyet utoljára a hetvenes években nálunk a második nyilvánosságban, a világban pedig a neoavantgárd színházi formációkban ismerhettünk.

A ±0 átmeneti állapotot teátralizál. Most nem a történeti idő szekvenciái között utazunk, mint az avignoni Papperlapapp előadásban (kritikánkat l. itta szerk.), hanem a világ egy lehetetlen pontján, a glóbusz tetején található Grönlandi Nuukban az Európából importált túlélés fogalmát teszteljük. Az előadást hirdető napi kritikák és reklámanyagok arra a Grönlandra irányítják a figyelmünket, mely a klímaváltozás tényleges vesztese, hiszen területeit kezdi elárasztani a tenger. Marthaler azonban ezt a pozíciót, ha egyáltalán használja, metaforikus közeggel övezi: dán ex-gyarmaton vagyunk,  de nem látjuk sem a jeget, sem a szarvasokat, sem a fókákat, ellenben a dán katolizáció, később a reformáció és kulturális kolonizáció minden formáját megtapasztaljuk. Grönland a béke élhetetlen helye az előadásban. Grönland a másik bolygó: nem a mínusz húsz fok fizikai túlélése, hanem egy közösség mentális túlélése lesz érdekes.

Anna Viebrock tere
Anna Viebrock tere
Anna Viebrock díszlete ismét bonyolultan egyszerű, rendre megzavarja kutató tekintetünket, ismét lehetetlen sokáig eldönteni, mi a valós, mi az alkotás. Viebrock legutóbb Avignonban a Pápai Palota ezer éves ablakkereteibe szerelt thermoüvegeket, megdöbbentve és kizökkentve a nézés hagyományos folyamatát, s most is csak hosszú percek után eszmélünk rá: nem a hipernaturalista térelemként megépített tornateremben játszanak a színészek, mint látni véljük, hanem egy rejtélyesen megalkotott, leginkább beckettinek nevezhető térben. Hipernaturalista aprólékossággal bomlik a szigetelés a fűtéscsöveken, gyűrődik a linóleum a lábak alatt, s a tornateremben felszigetelőszalagozott kosárlabdapálya körül olyan szivacsfalak állnak, mint a zártosztályokon. Iskolatáblákon krétafelirat hirdeti a napirendet és a klímatalálkozó dátumát, de a tér közepén talán egy szojuz leszállókabinra jellemző zsúfoltsággal berendezett fülke áll, közepén egy asztal tele könyvekkel. S ezek a könyvek kezdenek el beszélni helyettünk.

Marthaler Borges Homokkönyvét és Hanns Hörbiger Grönland történetét olvastatja a színészekkel, akik négy nyelven beszélnek, franciául, angolul, németül és grönlandiul (két helyi színésznő is játszik). Marthaler csak az európai nyelveket feliratozza, az egzotikus grönlandit nem, így a beszéd és a megszólalás rendre zenévé formálódik. Operává alakul az előadás, kortárs zenévé, hiszen a marthaleri ritmus, a rendezés szekvenciái oly mértékben tagolják az előadást, hogy könnyebb egy szimfónia részeiként befogadni az estét, mint hagyományos előadásként. Marthaler szabad operai bemutatóit a közönség jó ötöde elhagyja, mert túl nagy teher a zene súlya a nézőn, elviselhetetlen a történésmentes szekvenciák sorozata, s legfőképp a csend nehezedik ránk meditatív erővel, hagy magunkra magunkkal.

Jelenet az előadásból. Fotó: Bo Kleffel (A képek forrása: Wiener Festwochen)
Jelenet az előadásból. Fotó: Bo Kleffel (A képek forrása: Wiener Festwochen)
Marthalernek ismét kiváló zenésze-színésze Bendix Dethleffsen, miként a Figaró házasságában a Garnier-ban: hosszú jeleneteken át csak vízzel telt poharakkal játszik a színpad hátterében, ha Grönlandon vagyunk, akkor hideg, jeges, északian tiszta hangoknak halljuk őket, ha Mozartot szakítja félbe, akkor lágy rokokó akusztikus ölelésnek. Ezek a hangok ennek az operának a keretét teremtik meg, melybe belép Strauss az Imígyen szóla Zarathustra pár ütemével, Kubrick Űrodüsszeiájának nyitánya, egy Schubert-szonáta, Brahms Rekvieme, de mindent a játékosok kórusa dúdol, mormol, zümmög négy szólamban. A zene a közös harmónia, a kórus a közös lét. 

Semmit nem tudunk a külvilágról, csak a hideget feltételezzük. Az előadás nyitányaként a színészek sarkkutató-ruhákban lépnek színre, s vetkőznek le lassan emberi méreteikre, de a kinti világ semmilyen formában nem jelenik meg többet. Tucatnál is több szekvencia ritmizálja az előadást, hol a bezártság, hol a fáradtság, hol az éhség, hol a mesélés tematizálja (és talán improvizálja) a cselekménysorokat. A játékosok falra másznak egymástól képletesen és ténylegesen, vacsorákat terveznek, táncpartit rögtönöznek, elbújnak és elmenekülnek, kioktatnak és prédikálnak, vallanak és hallgatnak, s közben mindig zenével beszélnek, kommunikálnak, zenével léteznek valahol. Marthaler most is az időt szcenografálja, játékosai jeleneteket ismételnek, párbeszédeket loop-olnak, visszatérnek lezárt mozgássorokhoz, újrakezdenek mindent, hiszen szólamok, tételek, hangszerek a testük. 

Ebben a térben nincs külvilág, csak egy megafon hever a padlón fejgéppel megvilágítva, s megszólal néha, utasít, parancsol, de olykor trécsel is. Marthaler ezzel a hangosbeszélővel materializálja a Hangot, s nem egyszerűen tiszteleg Beckett dramatikus világa előtt, hanem ekként teátralizálja a transzcendens létezőt. Ez a hang reagál a történésekre, mintha látna, oda kell kuporodni mellé, ha egyedül érzi magát, ám az órák teltével végleg elkeseredik és kihangosítva követjük elhaló, hörgő búcsúját az élettől. 

A közösség azonban túlél. Beethoven VII. szimfóniájának 2. tételét zümmögi-hümmögi a kórus sok szólamban, a zümmögés esőcseppek pukkanására vált, olvad talán a kásás hó kint nekünk. Marthaler szokatlanul elégikus rendezése most nem a politikus megszólalás kötelességére, hanem a létezés esztétikus és humánus pillanataira figyel.
Cím:  ±0,  Rendező:  Christoph Marthaler,  Díszlet és jelmez:  Anna Viebrock,  Zenei vezető:  Rosemary Hardy,  Fény:  Phoenix (Andreas Hofer),  Hang:  Fritz Rickenbacher,  Dramaturg:  Malte Ubenauf,  Szereplők:  Marc Bodnar, Raphael Clamer, Bendix Dethleffsen, Rosemary Hardy, Ueli Jäggi, Jürg Kienberger, Gazzaalung Qavigaaq, Sasha Rau, Bettina Stucky, Nukâka Coster Waldau