Galgóczi Erzsébet: Egymásra nézve / Pesti Színház
2011.11.15.

A Vígszínház a magyar dráma napját kortárs magyar drámával ünnepelte. Felolvasó színházi keretekben előadták Galgóczi Erzsébet harminc éves történetét, melyet kisregényként és Makk Károly filmjeként ismerhettünk. JÁKFALVI MAGDOLNA ÍRÁSA.

Az Egymásra nézve elsősorban Makk Károly bátorságáról szólt a nyolcvanas években, hiszen férfiként forgatott nők szerelméről, s a film bemutatójakor a kritikák nem tematizálták Galgóczi Erzsébet dramatikus szövegének félelmetes erejét.

A Vígszínház idén szeptember 21-ét ünnepelve a Pesti Színházba vitte Galgóczi drámáját, s a közönség beletapsolásai, nyíltszíni ovációi már rögtön az esemény elején igazolták: Galgóczi olyan, mint egy kortárs német író, drámáit érdemes játszani, talán olvasni is. A két bemutató közötti idő a befogadói szokásokat váratlan mértékben alakította át, nemcsak azért, mert a leszbikus érzelmekről lehet beszélni, a coming out-ok sora, az alakuló törvénykezési gyakorlat a női homoszexualitás jelenlétét is valamennyire elfogadhatóvá tette, hanem azért, mert 2011-ben tisztábban látjuk a dramatikus párhuzamot a hazugságra kényszerített test és a hazugságra kényszerített társadalom története között.

Galgóczit sosem olvastuk paraboladrámának, pedig Németh László archaizáló technikáját is felidézhetnénk az Egymásra nézve, a Főügyész felesége, a Bűn és a többi szövegben akkor, ha Galgóczi belépett volna egyáltalán a magyar dramatikus hagyományba. De Galgóczi az irodalomtörténetből épp úgy kiírta magát, mint a színháztörténetből: sem a kortárs drámatörténetek, sem a legújabb irodalomtörténetek nem elemzik műveit, s ez a hiány a vígszínházi felolvasáson vált egyértelművé. Olyan harminc éves szöveget hallottunk Hegedűs D. Géza rendezésében, mely ugyan egyszerre kulcsdráma, fejlődésdráma, tézisdráma is, de meglepő sematizmussal képek montázsaként, s nem a klasszikus dramaturgia elvárásai szerint építi egymásra jeleneteit. A képek sorozatában két nő szerelmét követjük, s 2011-ben a Pesti színházban meghalljuk, ahogy a női szerelemre rávetül, s rendkívüli erővel szólal meg a személyes és a politikai beszéd elviselhetetlen azonossága.
Borbiczki Ferenc, Járó Zsuzsa
Borbiczki Ferenc, Járó Zsuzsa

A darabnak Lívia a túlélője (Járó Zsuzsa), története a test kiszolgáltatottságát mutatja minden jelenetében. Férje katona (Borbiczki Ferenc), aki eleve az erőszak nyelvét használja, amikor felesége elhagyja. Először meg akarja erőszakolni, majd egyszerűen meglövi a nőt. Líviát férje mellett főnöke, Erdőss (Hegedűs D. Géza) is testnek látja, testként használja, és Éva (Bata Éva) az egyetlen, aki tudatosságot, bátorságot, a szabad döntés lehetőségét kínálja szerelmének.

Galgóczi ugyanakkor a legcsendesebb militantizmust sem csempészi a kulcsdráma én-alakjának motivációjába, ezért is kerüli el a darab a sematikus szövegek sorsát. Horváth például hivatásos tiszt, aki a magyar néphadseregről 1982-ben így beszél: „Ezek nem katonák, ezek táncdalénekesek, férfi dizőzök, sztepptáncosok, színinövendékek! Lehetnének cigánykofák az ócskapiacon, vagy buzikurvák a Rudasfürdőben. Egy nyomorult, rohadt riadót nem lehet összehozni velük”. Erdőss pedig ötvenhatos túlélő, hiszen a dráma második jelente megidézi a vallatások pszichésen túlélhetetlen mozzanatát, mikor Erdőss főszerkesztőt kivégzésre viszik. A hóhér az utolsó percben leállítja a kivégzést: „Na, azért, mégiscsak jobb a tréfa mint a kötél? Ugye?” - s ettől kezdve világos a kérdés, amit majd Éva tesz fel: „megkérdeztem magától, hogy bírja ezt, hogy bírja, hogyan tud ilyen történetekkel együtt élni?!”

Miként lehet ’56 után élni? Miként lehet homoszexuálisként élni? Ez az a kérdés, amit a magyar irodalomtörténet akkor sem tesz fel, amikor a művek már egyenes beszédben is erről szólnak, amikor a szövegek már elkezdték a trauma feldolgozását az őszinteség és a tendenciózus hazugság közötti vékony túlélési vonal mentén. Galgóczi írói státusza, annak a parasztlánynak a története, akit a párt, a népi demokrácia iskolázott, irányított és formázott hithű kommunistává, történetileg nem létezik. Nem azért, mert ez az átalakítás nem járt hosszú távú sikerrel, hanem azért, mert maga a történetírás felejti el szégyenlősen a közelmúltjában végül is nyilvánosan lejátszódó folyamatot. Egy sikeres, elismert, támogatott író nem kerül be a múltat rögzítő kánonba. Nehéz megkerülni, bár most csak említeni tudjuk, hogy ebben mekkora szerepe van annak, hogy Galgóczi Erzsébet nő, hogy leszbikus nő a hetvenes évekből, s akinek – miként Szollát Dávid remek tanulmányából tudjuk (A kommunista aszketizmus esztétikája, Balassi Kiadó, 2011) – az írás váltotta ki, de kezelte is felismerését: a nyilvános és a személyes test, ahogy a beszéd is, kettős. Galgóczi története a szocialista realista irodalom és a test mediatizálásának elhallgatott viszonyát tárja elénk, és a test kiszolgáltatottságát fogalmazza meg minden képében. A kezdő flashback jelenet irányítja a dráma értési metódusát, hiszen a súlyosan sérült Lívia kerekesszékben ül, s a beteglátogató Erdősshöz kiált: „Mit csinál, hova visz? Mit csinál, csak úgy odébb tol, mint egy zsákot? Hagyjon engem! Hagyjon engem békén!” Lívia önálló döntésre képtelen, teste felett sem rendelkezik, ez a kép uralja a múltban játszódó jelenetek értését.

Járó Zsuzsa, Bata Éva. Szkárossy Zsuzsa fotói.
Járó Zsuzsa, Bata Éva. Fotó: Szkárossy Zsuzsa (A képek forrása: Vígszínház)
Rendkívül izgalmas felolvasószínháznak voltunk nézői a Pesti Színházban, hiszen Budapest egyik vezető színháza vállalta a hatvanas-hetvenes évek irodalompolitikai eseményeinek újratematizálását. Nem alternatív keretek között, hanem a legkonzervatívabb térben és színháztechnikai formában találkoztunk magával a szöveggel, s ez még inkább a Vígszínház újragondolt szerepét és a fiatal dramaturg-generáció múltfeldolgozását mutatja (Kovács Krisztina a dramaturg). Olyan párbeszéd ígérete csillant meg, mely saját dramatikus múltunkat felelevenítve kérdez, s nem kortárs importszövegek problémáinak belátásán át fordít minket saját jelenünkhöz. Többször spontán, nyilvános taps tört ki, a legnagyobb akkor, amikor a beszédmódok használatára tanítják a fiatal Évát: „Egyébként kedves Éva, ha majd maga is 30 éve próbálja kimondani az igazságot, mint én, majd megtanulja becsülni ezeket a folyosói beszélgetéseket. Mit tudja maga, miről van szó?! Mi lesz velünk, a következő 10 évben?! Teljes bizonytalanság. Csak nemrég volt a Nagy Imre per.”

A Vígszínház másodszor szerepeltet női szerzőt a színpadján, ez legalább olyan esemény, mint amikor a Comédie Française elször játszotta Marie N’gayé, fekete írónő darabját 2004-ben. Remélem, a Vígszínház bemutatója olyan méretű esemény lesz, mely nemcsak a színháztörténeti kánonban helyezi el Galgóczi szövegét, de a budapesti kulturális közegben is újra eseménnyé teszi a kortárs drámák bemutatóját.
Szerző:  Galgóczi Erzsébet,  Rendező:  Hegedűs D. Géza,  Dramaturg:  Kovács Krisztina,  Játsszák:  Bata Éva, Járó Zsuzsa, Hegedűs D. Géza, Horbiczki Ferenc, Rajhona Ádám, Tahi Tóth László, Lázár Balázs, Földes Irmi, Csőre Gábor, Janka Barnabás e.h., Mészáros Blanka e.h., Tóth Jankó e.h., Szabó Erika e.h., Csapó Attila e.h., Back Kata e.h., Zsigmond Emőke e.h., Vecsei Miklós e.h., Tóth András e.h., Vidnyánszky Attila e.h., Zoltán Áron e.h.,  Bemutató:  2011. szeptember 18.