George Michaelnél bátrabb előadó nem sok van a popzenében, és most kifejezetten nem a magánemberre, hanem a művészre gondolok. Miután a tinilányok kedvencének számító Wham! oszlopaként már a nyolcvanas évek derekára 25 millió eladott lemezzel büszkélkedhetett, úgy érezte, ideje szólókarrierbe kezdeni – noha tudta, a kamaszkorukban fényesen ragyogó sztárokból egyáltalán nem törvényszerű, hogy sikeres énekes lesz felnőttként is. Kockázatos döntése végül telitalálatnak bizonyult; gyökeres stílusbeli váltást hozó Faith című debütáló albuma azon nyomban és végérvényesen popikonná tette.
1990-re azonban megint csak elege lett farmeres-fenékrázós imázsából; soron következő lemeze (Listen Without Prejudice) szexszimbólumhoz illő könnyed táncmuzsika helyett zeneileg és szövegvilágában is váratlanul mély dalokat tartalmazott. Hősünk a promócióban is új fejezetet nyitott; nem volt hajlandó megjelenni saját videoklipjeiben, nehogy újfent a külsőségekkel azonosítsák. A korong sikerét persze némi értetlenség árnyalta (sietve tegyük hozzá: a kiadó részéről is), a művészt azonban ez sem akadályozta meg, hogy következő, Older című albuma még borongósabb legyen. Nem beszélve ’99-es feldolgozáslemezének (Songs from the Last Century) hasonlóan melankolikus, immár kifejezetten jazzes hangütéséről. És amikor sokan végleg kiírták már a diszkóslágereket ontó előadók sorából, ő csak azért is ontott még párat (Outside, Freeek!, stb.) – nehogy bárki is azt higgye, sikerült kiismernie.
E sokszínű karriert foglalta össze legutóbbi, négy évvel ezelőtti világkörüli turnéja, mellyel egyben a szakmában töltött 25. évét is ünnepelte. Míg az akkori koncertek egyfajta átfogó keresztmetszetét adták pályafutásának, e mostani turné inkább arról mesél, hol is tart jelenleg az énekes. Mármint elsősorban érzelmileg. George Michael mostanság borong és mereng. Legszívesebben melankolikus, nem ritkán filozofikus balladákon keresztül szereti kifejezni magát. Búsul és remél – és senki sem tudja, hogy szövegeiben hol ér véget a lírai én szerepjátéka, s hol kezdődik az élet által megtépázott művész kitárulkozása, vagy éppen korral járó bölcsessége. Az viszont biztos, hogy mostani világa is katartikus erővel hat. De nem a nosztalgikus slágerparádék jóleső, kedélyes katarzisa ez, hanem a felkavaró, mégis tisztító erejű fajtából való.
Merthogy az énekes láthatóan tesz a konvenciókra s az elvárásokra. Két részből álló budapesti koncertjének közel két órájában igazán ismert dalaiból például alig párat adott elő csupán (mutatóba: Kissing a Fool, Praying for Time, A Different Corner), ráadásul a tempósabb tételeket (Amazing, I’m Your Man, Freedom) egyveleg formátumban tudta le az est legvégén, mintegy kötelező körként. Olyan alapvető klasszikusok maradtak így ki, mint a Faith, a Careless Whisper, az Outside, a Jesus to a Child – helyettük az énekes számára valamiért kedves feldolgozások (Roxanne, Brother, Can You Spare a Dime, True Faith stb.), valamint eddig ismeretlen új dalai csendültek fel inkább. Mi ez, ha nem merészség a földkerekség egyik legtöbb lemezt eladott slágergyárosától?
A végeredmény egy nyugodt, igényes és meglehetősen egységes hangulatú program lett, finoman porciózott kísérettel (a gyakorlatilag láthatatlan nagyzenekarnak csupán aláfestő szerep jutott), tökéletes keverésben. Emellé letisztult, mégis látványos színpadkép, a főszereplő megszokott eleganciája, s ami a legfontosabb: makulátlan intonáció dukált mindvégig. Utóbbi egyáltalán nem kis szó, ismerve a dalok nehézségi fokát.
A közönség slágeréhes részének nyilván fájó lehetett a felismerés, hogy George Michael negyvennyolc évesen elsősorban saját örömére énekel – akik viszont képesek voltak ráhangolódni aktuális hullámhosszára, jutalmul bőséggel osztozhattak vele ebben az örömben.