Aztán a művész, mintegy három perces feszült várakoztatás után, lesütött szemmel beoson a pódiumra, lejátssza lélegzetelállító műsorát, a közönség őrjöng, a pianista ad hat ráadást, és a zenerajongó zúgó fejjel keres egy kávéházat, hogy egy pohár bor mellett tisztázza élményeit.

Grigorij Szokolov személyiségéről, művészetéről Péterfy Jenő írta a legtalálóbb szavakat, igaz, ő a regényíró Kemény Zsigmondra gondolt: „mint minden valódi eredetiség, egy kissé szfinxszerű. Első pillanatra a fényeskedők mellett egészen homályosnak, sötétnek látszik, mint az olyan testek, melyek nem átbocsátják a fényt, hanem magokba nyelik. Azért talányként állanak előttünk mindaddig, míg lelki szövetök finomabb szálait nem ösmerjük.” Szokolov lelki szálainak kifejtéséhez talán az eddigieknél is gazdagabb anyagot kínált ez a felkavaró, a szó minden értelmében torokszorító este.

Grigorij Szokolov

Pedig pontosan a fenti dramaturgia szerint folyt le a koncert, Szokolov valószínűtlen tökéllyel játszott, a közönség tombolt, megvolt a hat ráadás is: Szkrjabin, Szkrjabin, Chopin, Chopin, Chopin és Szkrjabin(?). Ám mégis akadtak meglepetések, mindenekelőtt a műsor első része. Hiszen már megismerhettük Szokolov Bach, Beethoven, Schubert, Schumann, Chopin játékát, de Mozartot most először hozott Budapestre. Két F-dúr hangnemű szonátát játszott, a K.280, illetve a K. 332 jelzésszámú darabot, gyakorlatilag szünet nélkül, egyben a hat tételt. Ez érthető döntés volt, mivel a két mű dramaturgiája, lefolyása meglehetősen hasonló: gyors, szonátaformájú kezdőtétel, utána erősen szomorkás, mélabús lassú, végül pedig egy meglehetősen virtuóz zárótétel. Ám csalódnia kellett annak, aki azt remélte, hogy most majd megnyílik a művész, vagy ha azt nem is, de kissé feloldódik a fiatal Mozart derűs fényű napsugárzása alatt. Bár ez sem teljesen igaz, ugyanis Szokolov a maga zárkózottságához mérve meglehetősen oldottan, olykor egyenesen lazán játszott (különösen persze a látványos zárótételekben), de valahogy az volt a furcsa, nehezen átadható érzésem, hogy valószínűtlenül tökéletes technikája inkább akadályozta, mintsem segítette volna ezt az interpretációt. Volt és van valami véglegesre törő akarat ebben a játékban, Szokolov minden hangot, minden ütemet, minden dinamikát a felfoghatatlan tökélyig ki- és lecsiszolt, és emiatt bizonyos értelemben elveszett maga a muzsika. Vagy legalábbis annak naiv bája. Pontosítva: minden végletekig beállított volt, szászszázalékosra belőtt, ezerszázalékosan kigyakorolt, már-már kiszámított. Talán. Ami nem jelenti azt, hogy Mozart-felfogása nem volt revelatív egyben, hiszen ezeket a megunásig ismert műveket most új fényben, új karakterekkel hallottuk, olyan kristálytiszta szólamvezetéssel, hogy az megint a valószínűtlen kategóriájába tartozik. De talán nem jogtalanul érezhettük úgy, hogy nem Mozartot, de nem is Szokolovot halljuk, hanem egy kettejükből formált harmadik alak muzsikáját, játékát. A magyarázat talán Szokolov művészi személyiségében rejlik, azokban a bizonyos lelki szövedékekben, melyeket Mozart miatt a korábbiaknál kedvezőbb alkalmunk nyílt bogozni.

Szokolov nem tartozik sem a „tolmács” típusú (Alfred Brendel mondta ezt magáról), azaz elsősorban a zeneszerzői szándékot közvetítő, sem a zeneszerzői intenciót romantikus hevülettel háttérbe szorító és ezzel egyidejűleg az előadói Ént erőszakosan előtérbe rántó művészek sorába. Talán legszívesebben színésznek nevezném, aki a szerző és önmaga mellé teremt még egy személyiséget a koncerten, melyet persze a szerző és önmaga személyiségjegyeiből gyúr össze. Mintegy eljátssza ezt a figurát. Ám ravasz módon, ugyanakkor a brechti elidegenítő effektus eszközével élve, azaz nem beleélve magát a szerepbe, hanem olykor pusztán csak demonstrálva vagy prezentálva az alakot. Előadása így gyakran közeledik nem is annyira a drámai, mint az epikus formákhoz. Vagy még jobban közelítve a pontosabb megfogalmazáshoz: Szokolov kissé elbeszélve építkezik, valamiféle epikus színházat prezentál, mely megint Brechtre emlékeztet. Mozart előadásából egyfajta Wilhelm Meister-féle alak bontakozott ki; fejlődésregényt hallottunk, felszárnyalásokkal, letörésekkel, de mindvégig mégis a derű alapérzületével, a biztos győzelem tudatával a felvilágosodás szellemében. Ám folyvást kísértett az érzés, hogy Szokolov csak eljátssza mindezt, csak bemutat egy eddig feltáratlan lehetőséget, de ő maga közben a háttérben marad; inkognitós művész, aki bizonyos fokig álarcként használja a művészetet. És mégsem hazudik eközben, ami ismét páratlanul érdekes művészetpszichológiai jelenség.

A szünet után játszott Chopin 24 prelűd ismét ezt az érzést hívta elő. Megint regény bomlott ki, a Mozarténál jóval bonyolultabb, a romantika egyik legnagyobb epikus lázálma, mely az „Egy lélek története” címet viselhetné. Ez a lélek küzd, szenved, szeret, vágyakozik, harcol, letör, rezignál, kétségbeesik, reménykedik, fellendül, lázong, istent káromol, az ördöggel szövetkezik, bosszút szomjazik és bosszút is áll olykor, undorral elfordul a világtól, hogy a következő pillanatban a karjaiba vesse magát, remetéskedik, majd beleveti magát a legbestiálisabb kéjekbe, hideg és forró egyszerre, gúnyos, cinikus és végtelenül, a könnyezésig érzelmes, de mindeközben tudja, hogy útja végén nem várja más, mint a biztos halál. Szokolov szédületes, megint csak valószínűtlennek nevezhető technikával és billentéskultúrával, hihetetlen belső ritmussal, a hangzásarányok végtelen gazdagságával mutatta be ezt a roppant formátumú, néha a teljes téboly széléig eltántorgó regényt. Ha valaki nagyon akarja, még azt is bebizonyíthatja feltehetően (persze csak ha birtokában lenne a koncertről készült hangfelvétel, hiszen ide a puszta memória már nem elég), hogy Szokolov élesen elhatárolt fejezetekre osztotta az epikus áradást. És ha ez igaz, akkor azt is elmondhatnánk, hogy talán túlságosan is sokszor halt meg mindeközben, voltaképpen már a második prelűdben kiszenvedett, hogy a Largo feliratú 20. darabról, vagy a híres „Esőcsepp” becenevű 15. prelűdről ne is szóljunk, melyben a mániákusan ismételgetett asz hang kopogása nem cseppként, hanem inkább lélekharangként zúgott. Így aztán a végső halál, a d-moll prelűd döbbenetes mélységben koppanó d-je már nem is hatott olyan végzetesen.

Mindezek után nem szeretném, ha félreértés lenne, hiszen az aggályok csak a legmagasabb, a felfoghatatlan határán járó pianista teljesítmény előtti kalaplengetéssel együtt érvényesek. Ha a tisztán manuális produkciót tekintjük, Grigorij Szokolov feltehetően a jelenkor legnagyobb zongoraművésze. De az már korántsem biztos, hogy legnagyobb zenei személyisége is.