Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM HÍMEZ, DE HÁMOZ

Csurka István: Eredeti helyszín / Karinthy Színház
2011. szept. 26.
Immár bő két évtizede annak, hogy közéleti ténykedésével Csurka István zárójelek közé, sőt jószerint törlésjel alá rekesztette életművét. Az Eredeti helyszín a hetvenes évek óta sokat veszített a vonzerejéből, de legalább valóban Csurka írói munkásságának része. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.
Mertz Tibor
Mertz Tibor

Miért rosszak a magyar filmek? – tette fel a kérdést címében Fejér Tamás 1964-es (amúgy szintén kevéssé sikerült) filmje, amelynek forgatókönyvét a szárnyait bontogató Csurka István jegyezte. Legelső pillantásra ugyanezt a kérdést boncolgatja az először a hetvenes évek közepén, egész pontosan 1976 januárjában, a Pesti Színházban bemutatott Eredeti helyszín is, ám a képlet épp egy tétellel összetettebb ennél. Merthogy az Eredeti helyszín, a forgatási színhelyül kibérelt nyárspolgári lakással, az oda betelepülő forgatócsoporttal, a végletesen alkalmatlan rendezővel és a kiszolgáltatott színészekkel, s hozzá a saját konyhájukat gebines büfé gyanánt működtető vendéglátókkal, éppúgy nem puszta filmes sztori, ahogyan a tragikomédia szomszédságában keletkezett Túrógombóc sem szimplán a rádió pökhendijeit pellengérezi. Nem, az Eredeti helyszín nyilvánvalóan maga a korabeli Magyarország, ahol kivétel nélkül mindenki benne van a buliban, ahol a kontraszelekció üli torát, s ahol a karrier az elaljasodással válik egyenértékűvé.

A fenti, nehezen megfejthetőnek éppen nem tekinthető parabola szolgáltatja az eszmei mondanivalóját a Karinthy Színházban most újra elővett Csurka-darabnak, ám az eltelt három és fél évtized jócskán megkoptatta az 1976-ban, meglehet, erősen áthallásosnak alított szöveget. „Érzésem szerint a forradalom előtt is lehet gondolkozni, meg a forradalom után is. Forradalom előtt van a forradalmi gondolkodás, forradalom után pedig a gondolkodóan forradalmi gondolkodás. Más szóval, ebéd előtt is más, meg ebéd után is más…” Mi tagadás, az ilyesforma részletek 2011-ben vajmi kevéssé hatnak a közönségre, s mintha a játszó személyek sem mindig éreznék, hogy hova is vág egy-egy gesztusokkal körülsatírozott tételmondatuk. Ámde furcsa módon tán még problematikusabbnak bizonyulnak a máig desifrírozható üzenetek, mivel ezek hallatán rendszerint a kemény, de azért még mindig nem őszinte publicisztika zsánerére ismerhetünk: mintha a darabban megfilmesítendő modern népszínmű, az „anekdota – hámozva” maga is némi hámozással kerülne elénk. Általánosságban: mintha a bátorság és az őszinteség nem vágna minden ponton egybe Csurka írói életművében.

Zsurzs Kati, Lippai László és Egri Márta (Puskel Zsolt fotói, forrás: port.hu)
Zsurzs Kati, Lippai László és Egri Márta. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

Ezek után tán nem meglepő, hogy a 2011-es bemutató működőképesebb vonulatának a filmgyártás (belterjességében is szórakoztató) szatirizálása és a jellemhumor bizonyult. Merthogy Csurka vitán felül jól ismeri közegét, képes élő szerepeket meg hatásos „riposzt – parádriposzt” párbeszédeket írni, s persze epében gazdag humora is üzemel. Így válhatott kisebbforma jutalomjátékká Mertz Tibor számára a minden filmjét az asszisztensével megrendeztető, önző filmdirektor, a „kapitány” figurája: hisztérikus váltásaival, zajosan semmitmondó lózungjaival és gyerekesen gonosz pojácatempójával, harsogásba menekülő létválságával. S így lett élményszerűvé a két, instrukció híján háborgó filmszínésznő (Örömanya I. és II.) megformálása: a Sulyok Mária tragikai alkatára és civil méltóságára írt szerepben itt-ott elveszni látszó, de azért így is erős tartást sugárzó, okos Egri Márta, valamint a neki együttérzőn-gonoszkodón kontrázó, s igazán pazar ütemérzékű Zsurzs Kati játéka.

Böhm György egészében ügyes, a retró oltárán mindössze két-három táncdalrészlettel és egy tüntetően lóbált Centrum-szatyorral áldozó rendezése érezhetően a komédia irányát és a lokális értelmezés humorát kultiválta. Ebben a közelítésben az előbb kizsákmányolt, ám tiszta, majd romlott, de sikeres rendezősegéd, Szerdahelyi Kis kvázi főszerepe kevés lehetőséget kínált a becsülettel küzdő Sághy Tamásnak. Ellenben a jó és rossz kompromisszumok lógónyelvű robotosaként felléptetett Gyártásvezető erős karakterfiguraként lélegezhetett, piheghetett és háboroghatott Lippai László alakításában. Míg a filmgyári vezér, Böröczker elvtárs szerepében Balikó Tamás az elzsírosodott rendszer bővérű paródiáját mutatta: távol a káderszerepében is elegáns, s a figurára utolsó estéit áldozó Somogyvári Rudolf ravaszkás közhely-offenzívájától, de azért így is erős körvonalú csúcskádert rajzolva.

A Karinthy Színház előadása tehát derekasan tartja magát, s csak a túlírt és mindent végképp túlmagyarázó harmadik felvonásban veszít a tartásából. A készülő film utolsó jelenete felett háborúzó régi és új kapitány jószerint együtt küzd a közönség apadó figyelméért, s az egymást követő hamis darabzárlatok sorát szemlélve már az sem kínál érdemi elégtételt a néző számára, hogy az ifjú Babicsek Bernát (Vőlegény) végre előkaphatja tangóharmonikáját. 

Vö. Bóta Gábor: Magyarország posványos közállapotai 
Tarján Tamás: Az idő vasfoga 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek