Kulturális Örökség Napjai 2011
2011.09.25.

Hogy mi a smasszer, a priccs, a stoki vagy a köcsög – ehhez talán nem kell szótár senkinek. De mit csinál, aki „bekóstol”, vagy ki a „nagybugyi”? ZÖLDI ANNA BESZÁMOLÓJA.

Ezt már csak azok tudhatják, akik az idei Kulturális Örökség Hétvégéjén olyan vendégmarasztaló célpontot választottak, mint a Váci Fegyház és Börtön épülete.
 
Eddigi börtön-élményünk kimerült a különböző várak középkori tömlöceinek és az ott használatos kínzóeszközöknek az alapos ismeretében. Az effajta barbárság azonban a távoli múlt érthetetlen, embertelen hagyatékaként épült be humanista tudatunkba. A borzongató élményeknek kijáró perverz vonzalom sokakat csábított Vácra. A látogatás több szempontból is tudatmódosító hatással bírt.

Az örökségnap látogatói
Az örökségnap látogatói
A vizit dicséretre méltóan kulturált körülmények között zajlott. Semmi direkt hátborzongatás, szánalomkeltés vagy didaxis. A határozott, korrekt ellenőrzés után a börtönudvarra jutottunk, ahonnan a hosszú szőke lófarkas, egyenruhás hölgy nemzetközi termékbemutatók hostesseit megszégyenítő rutinnal és udvariassággal kalauzolta tovább a csoportot az intézményben. Minthogy kép és hangrögzítő eszközt természetesen nem használhattunk, az ő szavaira kellett hagyatkoznunk, de egy percig sem unatkoztunk. 

A látottakat és hallottakat összegezve kitűnt: a börtön igencsak elavult intézménye a civilizált társadalomnak. Az újkorig az elzárás mint büntetés nem is igen volt használatos – a várak tömlöceiben kevesek sínylődtek, a Vasálarcos példájából tudjuk, hogy csak különleges okkal vonták ki a társadalomból a nemkívánatos személyeket. Ingyenélőket ugyanis senkinek sem volt kedve etetni. A kihágást elkövetőket azonnal és nyilvánosan megfenyítették – ez a kalodától az egyes testrészek erőszakos eltávolításáig terjedhetett –, vagy kivégezték őket. Harmadik, a humánum csíráit mutató megoldásként a száműzetés kínálkozott: az egyén ellátásának a gondja ezzel is megoldódott. Elzárásra szolgáló intézményeket csak az újkor talált ki magának. Magyarországon a szabadságvesztés mint büntetési nem, a fejlett európai államokhoz hasonlítva viszonylag későn, a XIX. század derekán vált általánossá. 

A Felügyelet és büntetés című munkájában Michael Foucault a középkori illetve kora újkori büntetési modellt, amelyben a bűnös, a Rossz elpusztítása a cél, szembeállítja a fegyelmezés társadalmával, ahol a test elpusztítása helyett a bűnös javítása, nevelése kerül előtérbe: „a büntetés művészete a fegyelmező hatalmi rendszerekben nem a vezeklést, még csak nem is a szigorú értelemben vett elfojtást célozza”, hanem az egyének hasznossá tételét. Ennek három intézménye a XIX. században a börtön, az iskola és a kórház volt. A Váci Fegyház és Börtön épülete 1765-ös alapítása óta érdekes módon mindhárom funkciót betöltötte. 

Eredetileg Mária Terézia szorgalmazta váci látogatása után egy piaristák által működtetett, az elszegényedett nemesség fiainak képzését szolgáló intézmény létrejöttét. A bécsi Theresianum mintájára, a hasonló néven működő iskola gimnáziumi és akadémiai elveknek megfelelően kialakított tanulmányi rendje volt az alapja az első Ratio Educationisnak. 1784 szeptemberében II. József a Theresianumot megszüntette, felszerelését elárvereztette. 1806-ban, a franciákkal vívott háborúk idején az épületet katonai kórházként működtették. 1808-ban az országgyűlés, a váciak kérelmét figyelembe véve, megalapította a Ludovika Katonai Akadémiát, ám ezt végül nem nyitották meg. 1834-ben Nádasdy Ferenc váci püspök vásárolta meg az épületet, és felajánlotta az országos tébolydai alapba. Az 1848-as szabadságharc bukását követően, 1852-ben léptették életbe az osztrák birodalmi büntető törvénykönyvet Magyarországon, amely lényegében a szabadságvesztés büntetését tette a fő büntetési nemmé. E cél érdekében 1854 és 1858 között fegyintézetté alakítottak át várakat és más középületeket (Illava-Léva, Lipótvár, Munkács). A Pest megyei fegyintézetet Vácra telepítették. Az első fegyencet 1855. november 20-án fogadták be a 600 férőhelyes intézetbe. Az 1885-ös átalakítás és építkezés tervei 1878-ban készültek, de a Váci Országos Fegyintézet épületének bővítését és átalakítását végül a szegedi csillagbörtön, a nagyenyedi fegyintézet és a gyűjtőfogház megálmodója, Wagner Gyula építész végezte. 

Ekkor építették meg az elítéltek munkáltatását szolgáló Duna-parti épületet, együttes tömböt alkotva az elhelyezési körletekkel. Dunára néző zárka így jatt ellenében sem kapható. Megjegyzendő, hogy Vácon a nincs szálloda, így börtön dunaparti épülete a helybeliekben némi irigységet ébreszt. Nem volt ez másképp a huszadik század elején, a lebontott Állambörtön helyére épített börtönkórház esetében sem, amely ma szintén az épületegyüttes része. Akárcsak az állambörtön kiváltságos lakói (pl. Krúdy Gyula vagy Frankel Leó), akik párbaj-, vagy sajtóvétségért (!) üdültek boldog Vác remete városában, és kocsmából hozatták a bort. Az akkori igazságügyi minisztérium gyakran reprezentált ezzel az intézménnyel: külföldi és hazai börtönügyi szakemberek csak jó véleménnyel távoztak innen.

Közel a Duna-part
Közel a Duna-part
Építéstörténeti érdekesség a parancsnoki szárny végében található csigalépcső: ablakait a hagyomány szerint Matuska Szilveszter festette 1939 és 1944 között. A „biatorbágyi rém” halálbüntetés helyett itt töltötte életfogytiglani fogságát a szovjetek bevonulásáig, amikor is, miután azt vallotta, hogy egy német fegyverszállító vonatot robbantott fel, azonnal kiengedték. 

Kevésbé komfortos helyek is akadtak azonban a börtönegyüttes területén, a nyilvános séta a kápolnán kívül ezek egyikét, a Doberdó elnevezésű körletet érintette. Doberdót az 1855-ös pótépítkezés során alakították ki, az intézet fegyelmező részlegeként. Az első világháborút megjárt, és később valamilyen okból ide került fogvatartottak nevezték el így a helyet, nyilvánvalóan a szenvedésekre utalva. A körlet az 1960-as években zárt be, korábban az ÁVH használta intenzíven. Kádár Zoltántól Bibó Istvánon át Mérei Ferencig sok neves lakója volt e zárkáknak. Ennek emlékét őrzi az itt berendezett múzeum, s aki borzalomra vágyott, itt megkaphatta. Az akarat megtörését szolgáló szellemes konstrukciók: az állózárka, ahol a delikvens gyakorlatilag egy függőleges koporsóban töltött órákat, vagy a hideg vízzel töltött gödör, amelyben úgyszintén a kelleténél hosszasabban lehetett időzni, semmivel nem voltak kevésbé barbár találmányok, mint a karóba húzás vagy a kerékbe törés. Úgy tűnik, a kegyetlenség minden humánus fáradozás ellenére kiirthatatlan része emberi létünknek. 

A szerző felvételei
A szerző felvételei
A könnyedebb műfajba tartozik a börtön-zsargon kifejezéseivel dekorált zárka, ahol a mennyezetről lelógatott, gondosan lefóliázott A/4-es lapokon olvasható egy-egy szó, hátoldalon pedig a megfejtés. E kortárs installáció darabjai között bóklászva már csak azon tűnődhetünk, miért is nem becsüljük meg a kényelmet, szabadságot, a meleget és fényt, a vízcsapból folyó vizet, miért panaszkodunk folyton, amikor a valódi fizikai szenvedésről nekünk, a huszadik század második felében születetteknek fogalmunk sem lehet. Feltéve persze, ha „rendes” tagjai vagyunk e rendezett, fegyelmezett és nyilvántartott társadalomnak.

A kápolna ezzel szemben a börtön-tanösvény pozitív pólusát képviselte. Építészettörténeti értékein túl – a neogót stílusú épületben a festések és faragások viszonylag épen megmaradtak, dacára annak, hogy a háború után raktárnak használták – a kápolna a börtönlakók munkáiból nyílt tárlatnak ad otthont. A kiállítás megdöbbentően hitelesen példázza az alkotó erőt és kreativitást, amelyet az elzártság évei alatt sem felejtenek el a fogvatartottak, vagy éppenséggel akkor fedezik fel magukban. Terápiás céljukon túl ezek az alkotások külön művészettörténeti vizsgálódás célpontjai lehetnének: keményen megrajzolt formáik, kontrasztos színeik paradox módon szabad, kontrolltól mentes világot jelenítenek meg. 

A bevezetőben említett kifejezések megfejtését nem áruljuk el, ugyanis a látogatható részeket októbertől a tervek szerint minden hónap harmadik szombatján megnyitják a nagyözönség előtt. E séták hatására mindenki megbánhatja titkos bűneit, és – eleget téve a fegyelmezés társadalma elvárásainak – fogadalmat tehet a megjobbulásra. Én mindenesetre elhatároztam, hogy mégiscsak rendezem tartozásaimat a BKV felé.
Szerző: Zöldi Anna
Esemény:  Kulturális Örökség Napjai 2011,  Időpont:  2011. szeptember 17 - 18.