A kortárs dizájn világában egyre nagyobb szerepet kapnak a reciklált tárgyak, hiszen a látványosan formatervezett darabok nemcsak esztétikai, hanem szélesebb társadalmi, gazdasági és ökológiai értékeket is hordoznak. Az újrahasznosított tárgyaknak pedig nemcsak különleges textúrájuk és egyedi megjelenésük van, hanem szinte kivétel nélkül történettel is rendelkeznek. Vik Muniz brazil képzőművész pontosan erre a történetre volt kíváncsi, méghozzá olyannyira, hogy magát a műalkotást is ennek rendelte alá. A Budapesti Brazil Hét záróakkordjaként Muniz filmen feldolgozott alkotói performanszát követhette nyomon a közönség. A Kincsek a szeméttelepen (Lixo extraordinário/Waste Land) alkotói kiszuperált fürdőkádat, szutykos babát, kifacsart PET-palackokat és néhány különös emberi sorsot gyúrnak képpé és filmmé a szemünk előtt.
Lucy Walker, Karen Harley, João Jardim rendezők gyermeke a film, amelyet Európában, leszámítva a Brazil Hét programját, még nem mutattak be. Ez azért meglepő, mivel a filmet 2011-ben Oscar-díjra jelölték a Banksy nevéhez fűződő Exit through the Gift Shop, és a végül befutó, a válság okait kutató Bennfentesek (Inside Job) mellett. A Kincsek a szeméttelepen igazi trópusi égövi alkotás, rengeteg színnel, érzelemmel és nagyszerű figurákkal tarkítva, akik a túlzott szentimentalizmus alól mindig kibújnak valami találó tréfával. Pedig már a kiinduló ötlet is érzelmesen patetikus: a jól menő művész valami jót akar tenni, ezért kimegy Rio de Janeiro óriási szeméttelep-szigetére, hogy ott készítsen londoni aukciós házakban méregdrágán eladható képeket, a bevételt pedig a szeméttelep dolgozóinak ajánlhassa. Némi szorongással, ám annál több nemességgel felvértezett hősünk neki is vág az oszlás e gigantikus világának, ám szánalomra méltó, önbecsülését vesztett, szemétbe tiport emberek helyett büszke, öntudatos munkásokat talál.
 Vik Muniz alkotása |
Itt van például Tião, a catadorok, vagyis szemétszedők egyesületének elnöke, aki nagy lelkesedéssel hirdeti munkájuk hasznosságát. Tião rendre helyre tesz mindenkit, aki szemétszedőnek titulálná őt és bajtársait, kiemelve, hogy ők újrahasznosítható hulladékot gyűjtenek, amivel, lássuk be, hulladékgazdálkodási szempontból a legmodernebb csapatot alkotják a szelektív hulladékgyűjtéssel egyébként nem foglalkozó metropoliszban. A telepen dolgozik Zumbi is, a csapat filozófusa, aki szentül vallja, hogy a könyv nem papírhulladék, és már meg is alapította a terület könyvtárát. Zumbi kilenc éves kora óta dolgozik a telepen, így már jó sok könyvet kihalászott a színes szeméthalmokból, és Machiavellitől Dan Brownig bármiről szívesen beszélget. Hihetetlen jelenség a társaság szakácsnője is, aki az ott talált élelmiszerekből főz marhapörkölttől ráksalátáig bármit, hála a luxusvilág szemetének, amelyben bővelkednek a lezárt, lejárat előtt álló élelmiszerek.
Meglepő, de a catadorok büszke és remek hangulatban szorgoskodó világa nem az önsajnálatról szól. Persze azért csak felsejlik néha a tragédia, ami ide juttatta az embereket, na meg a szörnyűségek, amelyek a szeméttelepen bekövetkeznek. De hőseink szemében mindig ott csillog a büszkeség: ők legalább nem a drogkereskedelemből vagy a prostitúcióból élnek. Muniz ebben a miliőben komponálja meg klasszikus festményeket ismétlő kompozícióit, amelyeket műtermében kizárólag szemét, bocsánat, hulladék felhasználásával újraalkot. Az erről készült fotók indulnak végül aukciós házakba és múzeumokba, könnyet csalva a modellek, na meg a nézők szemébe.
A film, témájának köszönhetően, a szentimentalizmus határát súrolja, ám a megfelelő pillanatban beiktatott humor mindig kirántja a nézőt a túlzott érzelmességből. Az irgalmatlan szemétkupacok megdöbbentő képe azonban akkor is a retinába ég, ha közben jóízűt nevetünk a szemétben Playboy-előfizetést találó catadorokon. A kivehetetlen, színes, málló tárgydarabkákból egy egészen új város képe rajzolódik ki: a kidobott, piszkos, elhasznált, mégis élettel teli Rióé.
 Monica Nudelman: Almas |
Izgalmas dolog összeolvasni a filmet a szintén a Brazil Hét keretében a Nádor Galériában nyílt kiállítással, ahol kortárs brazil vagy Brazíliában élő művészek mesélnek az országról. Az egymásra boruló pálmalevelek, tukánok és gömbölyded bahiai asszonyok kötelező felsorakoztatásán túl számos, a nagyvárosi élettel foglalkozó munkával találkozhatunk. A kiállított művészek nagy hányada a kollázst érezte a legalkalmasabb technikának arra, hogy megfogalmazza Rio de Janeiro vagy São Paulo nyüzsgését. A kiállítás kurátora, Judith Klein Rio Rocinha nevű faveláját egymásra halmozott, mindenféle anyagból összeállított házkupacban fogalmazza meg. Az összeeszkábált, szedett-vedett dobozkák együtt mégis színes, élő organizmussá állnak össze, csakúgy, mint Rio de Janeiro című munkáján, ahol az egymás hegyén-hátán sorjázó házikók felett színes lufik, na meg egy repülőgép szállnak.
Miriam Nigri Schreier Inquietudes V című munkája a nyugtalanságról szól szintén kollázs formában. Az ezernyi szín és anyag cukortáj-szerű absztrakcióban kavarog a képen. Monica Nudelman Almas című képén szintén a lélek a főszereplő. Két hasonló, ám más hangulatot tükröző női arc néz ránk, közöttük tépett, foszló, színes minták, mint hámló plakátrétegek kavalkádja rajzolja ki a belső forrongást. Zina Kossoy kollázsainak alapanyaga a fotó, amelyekből széttépet hulladékképekként épül fel egy új világ, mint a Blue City esetében.
Az elmosódó, önmagukban értéktelen darabkákból új élet kél a képeken, ahogy a szeméttelep piszkos, málló forgatagán is megterem a művészet. Ez nem Brazília turistacsalogató arca, de még csak nem is favelák kegyetlen, késelős-drogmaffiás pokla. Ez a mese annyira őszinte, amennyire csak a kommunális hulladék lehet.
A Brazil színek Budapesten című kiállítás 2011. szeptember 23-ig látogatható a Nádor Galériában.