d’Watt Nemzetközi Kortárstánc és Cirkusz Találkozó / Gödör
2011.09.26.

Erőművészek, artisták, labdák, biciklikerekek, karikák. Klasszikus cirkuszi kunsztok új, közönségbarát, társműfajokra nyitott kiszerelésben. De hogy a d’Watt nemzetközi kortárstánc találkozó is lenne, az azért túlzás. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

Ez a harmadik alkalom, hogy a Gödör minifesztiválja helyt ad Európa alternatív cirkuszolóinak, legalábbis azoknak a feltörekvő, kis költségvetésű társulatoknak, melyek a családias fellépőhelyeket kedvelik. A rendezvény hangulatában és miliőjében erősen emlékeztet a hajdanvolt Szkénébeli nemzetközi mozgásszínház találkozókra. A belépés ráadásul ingyenes, így tömegek látogathatják az előadásokat, s tapasztalhatják meg, mi is az alternativitás. 

Bár ez utóbbi félmondat kissé fellengzős: hiszen az új cirkusznak ezen a találkozón nem a Cirkus Cirkör művelte hiperlátványos és vérprofi, az illúziót, a trükköket, a dramaturgiát, a színházi(as) megjelenést mesterfokon űző irányzata jelenik meg, s nem is a cirkusztól egyre távolodó (vagy fogalmazhatnánk úgy is, a műfajt radikálisan átértelmező) kortárs lírikusok, akik nemes egyszerűségbe, rejtett manipulációkba, multimédiába és költészetbe csomagolják a felfedeznivalót. Hanem olyan kísérletező csoportok, amelyeknél a határátlépés és a hagyomány szimbiózisban van, azaz levetnek bizonyos műfaji beidegződéseket, de nem ugranak fejest az ismeretlenbe, szóval a fontolva haladók. Ennek bizonyítéka, hogy kivétel nélkül minden produkció klasszikus cirkuszi eszközöket használ és hasonló (rutin)gyakorlatokból építkezik, csak a kontextus és az előadói minőség más. Történetesen a hat előadásból háromban szinte azonos erőművészeti elemek vonulnak fel, és az is közös, hogy a férfi helyett olykor a pillekönnyű, törékeny nő játssza az unterman szerepét. 

A sort egy fiatal magyar artistákból és zsonglőrökből álló alternatív cirkuszi csoport, a CircusJam nyitja, tagjai a (megboldogult) Tűzraktérből és a Trafó Mini-a-túrák című sorozatából lehetnek ismerősek. Ügyesen bejátsszák a Gödör alkonyattájt pezsgésnek induló szabadtéri betonteknőjét, de alapvetően tradicionális cirkuszi számokat adnak elő enyhén megbolondítva apróbb teatralizáló furfangokkal. A legkiforrottabb produkció talán a fiatal erőművész páré, náluk szinte végig a lány görnyed a teher alatt, zsebelik is a tapsot tisztességesen, míg a legtechnikásabb a függeszkedő fiú a villanypóznák közé akasztott drapériákon. A szereplők a darab elején táncos léptekkel vonulnak le a lépcsőkön, helyenként mókáznak, egyikük hatalmas újságpapír labdából csomagolja ki buzogányait, a zsonglőrt egy turistának álcázott játszótárs akasztja meg mutatványában – bolondosak, kedvesek, próbálják lazítani a cirkusz kereteit, de még sokat kell dolgozniuk azon, hogy előadásuk túllépjen az ötletelés szintjén, és tartalmilag, formailag is beérjen.

A labdazsonglőr Alessandro Maida és a karikaművész Maxime Pythoud, az olasz Cie Circoncentrique tagjai viszont egyáltalán nem szkeptikusak a műfajok átjárhatóságát illetően. A tőlük látott cirkuszi produkció – karikával, kis, nagy és még nagyobb labdákkal, gyermeki lélekkel és fergeteges virtuozitással, és igen, hibákkal, rontásokkal, ami szervesen beépül a játékba –, bizony színház a javából. Két clown, aki azért jött, hogy megtévesszen bennünket: zsonglőrök, akik színészkednek, vagy színészek, akik zsonglőrködnek. Vladimir és Estragon bohócorral. A kunsztok, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, szépen belesimulnak a két mulatságos fickó egymást froclizó, összeveszésekkel, kibékülésekkel tarkított szenvedélyes burleszkjébe. Maida és Pythoud a mutatványosdiból költészetet, sztorikat, érzelmeket facsar. Rehabilitálják a nyolcvanas évek mozgásszínház-művészetét (is), de előadásuk mégsem poros. Minden részlet aprólékosan kidolgozott és dramaturgiailag kijátszott. Nem bíznak semmit a véletlenre, a fehér labdák gurulását és az ember nagyságú karika forgását végképp nem, mégis üde és friss a játék, színvonalas szórakozást nyújtva egytől kilencvenkilenc éves korig. 

Másnap – ismét szabadtéren – a Willany Leó táncszínházasok kezdenek. A Gödör Klubban rendszeresen jelentkező improvizációs műhely profi és pályakezdő táncosoknak egyaránt fellépési lehetőséget biztosít, formai és tartalmi kötöttségek nélkül. Ezúttal, ha nem tévedek, a Közép-Európa Táncszínház nyári kurzusán résztvevő „terminálosok” alkották a fellépők zömét és adtak elő részleteket két hosszabb improvizációs blokk között Maday Tímea szeptember elején bemutatott Lazán, feszesen című koreográfiájából. Az improvizáció nehéz műfaj: általában nehézkesen, csikorogva indul, aztán alig lehet neki megálljt parancsolni. Így volt ez most is: mire a táncosok és közönség feloldódott és élvezni kezdte (a szabadban) a szabad mozgást, már be is kellett rekeszteni az előadást. Van a csapatban néhány ügyes táncos, lány és fiú egyaránt, nevüket, ha kitartóak, később bizonyára lesz még időnk megtanulni.

A francia Duo Leo előadására (alkotók: Lennert Vandenbroeck és Lolita Costet) csendben kell bevonulnunk a terembe, erre külön felszólítanak bennünket. Halk zene szól, egy bekötött szemű férfi bolyong a színen lassan, bizonytalanul, a félig lesötétített színpadon élesen megvilágítva különféle tárgyak hevernek. A felvezetés hosszú, de nem hosszadalmas, mintha megállt volna az idő, vagy egy más bolygóra pottyantunk volna, aztán huss!... pöttöm nő tenyerel bele a varázslatba, és produkálni kezdi magát. Először csak bújócskázik a bekötött szemű férfival, majd katonás utasításokkal egzecíroztatja, végül leveszi a kendőt és ketten a földön heverő tárgyakból összeszerelnek egy kereken guruló, fehér púdert pöfékelő limlom-járgányt, hogy körbe-körbe masírozva (megfullasszák a közönséget és) csúszásmentessé tegyék a padlót. A nő mórikál, vicsorog, pattog, szerepel, csak az ostor hiányzik a kezéből – a férfi teljesít. És ekkor kezdetét veszi a produkció: körülbelül öt perc színtiszta erőemelés a huszonöt perces előadásból, technikailag kifogástalanul, lazán, izzadásmentesen; mire a néző végre belátja, hogy ez a jól-rosszul összemixelt, hangulatszínházzal kevert szerepjátékosdi tulajdonképpen ehhez az öt perchez asszisztál, amit valószínűleg a játszók is tudnak, mert a látványosság után hamar levonulnak a színről, s csak az elismerést begyűjteni jönnek vissza. 

A MagdaClan elnevezésű fiatal hatfős olasz társulat, mely Roberto Magro művészeti vezetésével egy torinói cirkusziskola végzős növendékeiből verbuválódott, többnyire bolondos jelenetekké dolgozza át a klasszikus cirkuszi számokat. Magda Cabaret című műsoruk a műfaj kritériumainak megfelelően a nézői rekeszizmok heves megdolgoztatására tör – ellenkezést nem tűrő játékstílussal, sikerült és kevésbé sikerült koncertszámokkal, egyszer ízléses, másszor erősen bulvárba hajló, esetenként fájdalmasan olcsó humorral. A közönséget az első pillanatokban az ujjuk köré csavarják. Kár, hogy a „szeretném, ha szeretnének” kiprovokálásáért olykor színvonal alá süllyednek – már amennyiben a helyenként ripacskodásba hajló közönségszórakoztatás az új cirkusznak nem elemi feltétele. A talajtornász-erőművész mint úszó szeli a habokat, miközben flikflakozik, egy postásnak öltözött férfi egykerekű biciklin egyensúlyozva abszolvál farpofavillantó sztriptízt, de van rajzfilm-paródia, hattyú halála idézet, nemcserével játszó duett is. Alessandro Maida, a labdazsonglőr a MagdaClanban is feltűnik, övé voltaképpen az egyetlen jelenet, amely oda-vissza és nem csak szórakoztató funkcióval lépi át a cirkusz határait – csakhogy ezt egyszer már volt szerencsénk megcsodálni.

A végére egy igazi kakukktojás: nem csak a nézőknek, hanem gyanítom azoknak a táncosoknak, cirkuszosoknak (és az egy szem színésznek) is, akik részt vettek a berlini Less-Mess Performing Art kéthetes workshopján és a kurzust záró nyilvános prezentáción. A fizikai színházas német koreográfusok, Efrat Stampers és Martin Stiefermann vezetésével folyó műhelymunka hagyományosan improvizációs gyakorlatokra épített: a szereplők az utazás témakörben gyűjtött szavakra készítettek mozgás alapú rögtönzéseket, amelyeket a bemutatón előbb „szerkesztett formában”, majd a jelenetek sorrendjét kisorsolva adtak elő. A végeredmény (?) szükségszerűen nyers és bárdolatlan – két hét nem nagy idő! –, de ami itt porondra került, az minden jó szándék ellenére sem nevezhető másnak, mint műkedvelő sertepertélésnek és öngerjesztő affektálásnak. A bosszantó amatőrizmus árnya vetült a bemutatóra, miközben mindenki becsülettel dolgozott. Nem vonom kétségbe, hogy ez a játszóknak élmény, és el tudom fogadni, hogy ezáltal közelebb kerültek önmagukhoz – de mindezt kívülről nézni: szenvedés.
 
Szerző: Králl Csaba
Esemény:  D’Watt Nemzetközi Kortárstánc és Cirkusz Találkozó,  Helyszín:  Gödör Klub,  Időpont:  2011. szeptember 9 - 11.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott