Máthé Gabriella volt az ötletgazdája, válogatója, koordinátora és házigazdája a Gödör Klubban idén másodszor megrendezett D’Watt Nemzetközi Kortárstánc és Cirkusz Találkozónak. Nagyon úgy tűnt, hogy esetenként valóban érdemes a két műfajt egy platformra vonni, már csak azért is, mert az utóbbi években kiderült, hogy számos kapcsolódási pont van köztük: az új cirkusz produkciók mostanában tele vannak táncelemekkel, a kortárs táncba meg olykor beszökik némi akrobatika vagy légtornász bravúr.
 Alessandro Maida |
A „vegyespáros” mindenesetre rengeteg nézőt vonzott a Gödörbe, köztük kisgyerekes családokat is: a színházterem teljesen megtelt, és a megszokott, szakmai közönségréteget végre elnyomta a civil nézők tömege. Az eredeti program szerint mintha lett volna egy zömében cirkuszos és egy nagyrészt táncos nap, de némi műsorváltozás után úgy alakult, hogy a kétnapos fesztivál második napján – amikor ott jártam – mindkét műfaj előadói képviselték magukat.
A rövid konklúzió az, hogy Máthé Gabriella kifejezetten biztos kézzel vadászta össze a résztvevőket. Alessandro Maida és Maxime Pythoud ironikus, cirkuszi one man show-jai a műfaj legjobbjai közé tartoznak, Christian és François Ben Aïm Josef Koudelka művészete által inspirált, mélyen érzelmes koreográfiája különleges élmény, a nap magyar fellépőjének, a lelkes tagokat felvonultató CirkuSzínháznak pedig járt már egy bemutatkozó kűr, akkor is, ha produkciójukban még több volt az elszántság, mint a könnyedség.
Alessandro Maida és Maxime Pythoud számainak bája abban rejlik, hogy két bravúros, de egészen komolytalan produkciót látunk, remek színészi alakításokkal, tele öniróniával. A csetlő-botló szerep mindkét esetben különleges felkészültséget takar, az önreflexivitás magára a műfajra és a színpadi szerepre vonatkozik. Persze, manapság vezető trend az új cirkuszban a produkciók tökéletességének felrúgása vagy legalábbis megkérdőjelezése, s ezek a számok is ebbe a vonulatba illeszkedtek. Könnyedség, humor, karakteres stílus és kifogástalan technika jellemzi mindkettejüket: az elegáns bármixert idéző Alessandro Maida bravúros egyensúlygyakorlatai és zsonglőrszámai egy hatalmas gömbön billegve zajlanak, miközben az előadó folyamatosan úgy tesz, mintha lepottyanni készülne. Maxime Pythoud egy pizsamaszerű, tapadós hacukában bohóckodva brillírozik egy fémkarikába kapaszkodva, testsúlyát használva a forgó karika lendületbe hozására, Leonardo Vitruvius tanulmányának élő paródiájaként. Őrzöm ezt a képet: végre egy elvetemült, pizsamás űrhajós a színpadon!
 CirkuSzínház (A képek forrása: PORT.hu) |
A CirkuSzínház Feicht Zoltán által koreografált négyszemélyes produkciójából számomra éppen a szerepnek ez a könnyed, önreflexív eltartása hiányzik, de nem akarok igazságtalannak tűnni: feltehetően iszonyúan nehéz több méter magasban fejjel lefelé lógva önreflexívnek lenni. A darab így a hagyományos, kicsit avíttas cirkuszi dramaturgiát követi: sorra következnek az attrakciók egymás után, többnyire légtornász-számok. Persze a Nemzeti Balettet a Cirque du Soleil-re cserélő koreográfusnak nincs igazán könnyű dolga, mert a kint tapasztalt, professzionális és elbűvölő illúziógyárat alighanem lehetetlen egy jóval szerényebb költségkeretet használva visszaidézni, így aztán a kissé hosszúra nyúlt előadásban túlságosan látszik a verejtékes munka. A produkcióba mégis színt visz a műfaji sokszínűség, kifejezetten erősek például az eszközmentes, táncos részek, melyekben akrobatikus és break elemek keverednek. Kovács Debóra, Szilágyi Betty, Nguyen Péter és Szénási Gergely Zoltán igazán kitesz magáért, és hogy valójában mennyire könnyedek és lazák is lehetnének, azt a taps alatti, féktelenül elszabadult szaltóáradat is jelzi. Ha ez a fajta játékos, az elején és a legvégén visszatérő, akrobatikus és utcai táncos hangulat lenne a domináns, egy rövidebb, dinamikusabb darab nagyobbat tudna szólni. Igaz, a közönség így is a tenyerén hordozta az új cirkusz magyar előfutárait.
A CFB 451 darabja, Christian és François Ben Aïm koreográfiája (O Mon Frere!) viszont az első pillanattól szíven üt és sodor magával. Nem tudom, mitől ilyen erős, talán a táncosok zsigeri hitelességétől, vagy Leonard Cohen muzsikájától, mindenesetre régen volt már rám koreográfia ilyen hatással. Az Eric Fessenmeyerrel kiegészült hármas elképesztő energiákat mozgat meg a színpadon: ahogy ez a három középkorú, az élet által alaposan megtépázott figura életre kel, az kész időutazás és mélylélektani búvártanfolyam egyben. Szikár, nyers és kifejezetten maszkulin a darab, mégis szemérmesen érzelmes: minden pillanatában ott bujkál a szereplők egymáshoz tartozása. Elesettség és erő szikrázik össze a színpadon, az egyik táncos botra támaszkodva húzza magát, míg a másik akrobatikus lendülettel tölti meg a színpadot. Egymásra utaltság és magány, összezártság és idegenség, kommunikációs vákuum és összetartozás: egy testvéri kapcsolat minden ambivalenciája felbukkan.
 Josef Koudelka: Írország, 1972 |
És még valami más is. Olykor mintha harcoló, sebesült katonák kiégettsége, reménytelensége áradna a mozdulatokból. Ahogy a katonák akkor is visszamennek vérző bajtársukért, hogy magukkal vigyék, amikor már nem lehet megmenteni (a táncosok némelyike egyik-másik jelenetben csupán súlyos, a többiek által cipelt testként van jelen). Utóbb kiderül, hogy a koreográfus testvérpár számára az inspirációt Josef Koudelka szikár szépségű, sötét tónusú, az emberi nyomort és reménytelenséget megragadó képei adták.
Némi keresgélés után találok is egy fekete-fehér, 1972-ben készült, írországi képet három, barázdált arcú, középkorú férfiról, akik botra támaszkodva merednek a semmibe. A világhírű, díjakkal elhalmozott fotós dokumentaristának tűnő, de inkább tudatosan esztétizált nyomor-fotóit számomra jócskán felülmúlja a darab: a képeken statisztáknak használt embereket látok, a darabban pedig nehéz, megélt sorsokat, minden fölös körítés nélkül.