Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSÖMÖRBŐL VÖDÖRBE

Rakovszky Zsuzsa: VS
2011. szept. 17.
Rakovszky Zsuzsa hiánypótlónak szánt regénye mindent megtesz azért, hogy címével, borítójával, témájával már első látásra birtoklási vágyat ébresszen olvasójában, a VS azonban nem csak a felfokozott várakozáshoz és az epikus anyagban rejlő potenciálhoz képest lohasztó. LÉNÁRT ÁDÁM KRITIKÁJA.
Pedig a külcsín, mintegy megágyazva a belbecsnek, pazar. Az enigmatikus cím, mely Vay Sarolta illetve Sándor monogramját, a latin eredetű versus összekapcsoló-szétválasztó gesztusát, valamint Shakespeare Vízkeresztjének ikerpárját, Violát és Sebastiant is magába sűríti, telitalálat. Elismerést érdemel a borító is, hiszen a kétivarú virágok porzójának és termőjének felidézése érzékletesen ellentétezi a biológiai nem és a nemi identitás viszonyának ambivalens jellegét: a természetes jelenség szükségszerűen életképes, a társadalmi változás okozta vadhajtás pedig kivétel nélkül terméketlen. Ismételten vakarhatja egymás fejét az evolúció és a szocializáció, hiszen Vay Sarolta mindennemű törvényszerűségre fittyet hányva dönt úgy, hogy női testben bár, de férfi tudattal, Sándorként éli le életét. 

Férfiasság és nőiesség kategóriáinak helyét manapság egyre inkább a potenciális viselkedésminták ötvözete veszi át, de V. S. története nem azért játszódik a XIX. század második felében, hogy  az aktuális identitásproblémák előítéletektől mentes megvilágításba kerülhessenek. Egyrészt Vay Saroltát számon tartja az irodalomtörténet-írás, a történeti hűség tehát a késő romantika korához köti a regényt, másrészt a szexuális indíttatású nemi szerepcserének semmi köze az öntörvényű grófnő maszkulin – illetve környezete számára vélhetően az érzékeny úrfi feminin – életmódjához, Rakovszky Zsuzsát ugyanis cseppet sem foglalkoztatja a transzneműség alapproblémája. 

Habár a cím posztmodern játékosságához képest csalódást keltő a szerző intenciója, a transzszexualitás kérdése a XIX. századi viszonyok mellett valóban irreleváns. „Vay megtörte a biológiai neme és nemi identitása közt elvárt konzisztenciát, de nem hágta át a nemi identitása és szexuális irányultsága közti megfelelést. Feltehetőleg nincs értelme annak a kérdésnek, hogy mi volt az „eredeti” hajlam – a férfiidentitás következett a nővonzalomból vagy megfordítva. Nincs „eredeti” – mind a kettő, s kettőjük megkérdőjelezhetetlen és elkerülhetetlen megfelelése is a diskurzussal és a társadalmi normák elsajátításával alakul ki.” – írja vonatkozó, kitűnő tanulmányában Borgos Anna, melyből többek között az is kiderül, hogy a regény története követi Vay Sarolta valós életét. A regény átgondolt koncepciója ellenére azonban, a kidolgozás részleteinek ellentmondásossága, aránytalansága és elfogultsága számos problémát felvet. 
A Monarchia korában a szabad, öntudatos élet lehetősége, mint legfőbb kiváltság, az előkelő származású férfiakat illeti meg, ezért a nemek közti különbséget a grófnő test és lélek kettéhasadásaként éli meg, ahol a nő a test gyengeségével, a férfi pedig az akarat erejével azonosul. Ugyanakkor saját elképzelése szerint sem tekinti önmagát férfinak, csupán úgy szeret, „ahogyan a férfiú szereti az ő hitvesét” [141.], tehát – mint mondja – kizárásos alapon vallja magát férfinak: „én nem az vagyok, akire vágyakoznak, hanem az, aki vágyakozik! Az, aki néz, és nem az, akit néznek: aki vágyának tárgyát elragadni készül, és nem az, akit elragadnak – hogyan lehetnék hát leány?” [120.]

Vay Sarolta egyoldalúan szubjektív szemlélete – mintha csak az egzisztencialista filozófiát előlegezné – arra irányul, hogy egyediségében élhesse meg egyéniségét, radikális gondolkodása azonban explicite ritkán jelenik meg. Persze magával ragadó, mikor saját magát a bálteremben várakozó hölgyekkel szemben a kürtszóra elvágtázó huszárcsapattal azonosítja, tehát a cselekvőkkel, és nem a tétlenkedőkkel, és meggyőző a nagyanyjával, illetve a törvényszéki orvosával folytatott teoretikus vitája is, de lírai nyelve ritkán szuggesztív, a párbeszédekből pedig zavarba ejtően kevés van.

A szakszövegekből, levelekből, naplóbejegyezésekből és önéletírásból álló regényszerkezet elvi konstrukciója izgalmas, gyakorlatilag azonban aránytalan: a terjedelemben a regény felét kitevő kalandosnak, fantáziadúsnak szánt önéletrajzot V. S. fogsága, illetve bírósági perének, és elmeorvosi vizsgálatának szórványos dokumentumai keretezik. Ha nem is erőteljes az ál-versekkel induló regény felütése, de bizakodásra ad okot: a versek dokumentarista, önreflexív lábjegyzete egyfelől valós történetre utal, s mintha ezen belül különülne el a költészet fikciója az elbeszélt realitástól, másfelől a jegyzetelés aktusa jelzi a marginalizálódó próza műnemváltását. A szöveg azonban inkább a romantika paródiájának tűnik, holott ez aligha volt cél, a költői nyelv biztos kezű stílusgyakorlat érzetét kelti, V. S.-sel pedig nem lehet azonosulni, hiszen szenvelgő sorsa részvét helyett legfeljebb türelmetlen ingerültséget vált ki. 
Jóllehet a szentimentális ömlengés létjogosultságát még indokolja, hogy az egyes szám első személyben írt regény voltaképp V. S. utolsó szerelméhez, Marie Engelhardt kisasszonyhoz írt vallomásként tünteti fel magát, de túlsúlyát már aligha magyarázza. A VS alapvetően szenvelgő, giccses, klisészerű gondolatmeneteit csak helyenként szakítják meg emlékezetes pillanatok, olyannyira, hogy Vay Sarolta viszontagságos életének és a regény olvasásának szenvedései szinte az ifjú Werthert idézik. A „beteljesületlen vágy kínjánál csak a beteljesült vágy csömöre a kínosabb” – hirdeti már a hátlap is, jóllehet maga a regény szolgáltatja az ellenpéldát: az olvasó megcsömörlött, beteljesületlen vágya sem éppen leányálom.
Ezt az érzelgős, túlcsorgó romantikusságot objektív reflexiók tehetnék oldottabbá, de a történet végig V. S. tudatában játszódik, illetve az ő közvetítésével, így saját paradox helyzete is inkább sejthető, semmint megtapasztalható. Pedig a cím nem csupán két identitást (Vay Sarolta vs. Vay Sándor) sűrít össze, hiszen a monogram akár a tolerancia jelképévé is válhatna: a grófnő Sándort, környezete pedig Saroltát értve alatta. A külső és belső nézőpont inverziójára, és egyáltalán, a külvilág tényleges reakciójára még csak nem is céloz a szöveg, így a környezet szemszögéből nemcsak Vay Sarolta, de a többi szereplő is reflektálatlanul marad – különös tekintettel V. S. vélt vagy valós szerelmi kapcsolataira.
Sőt még csak játékos ellentétezésre sincs lehetőség, jóllehet ez a szerkezet alapján kézenfekvő narratív megoldás lehetett volna. A középső blokk ugyanis a regény fikciója szerint V. S. önéletírása, egy vaskos paksaméta, amelyet maga a beteg – a diagnózist elősegítendő – nyújt át doktor Birnbachernek. Az olvasó hirtelen az elmeorvos felvillanyozott gyanakvásával kezdi fürkészni a szöveget, de a narráció nem ad elég támpontot a vizsgálódáshoz, V. S. ráadásul folyton álomképekről és az ál-emlékei szövevényéből kihámozni próbált valóságról beszél. 
Rakovszky Zsuzsa akár „végzetes szenvedély fogságában” [346.] cselekedett, akár birtokában volt „a szabad elhatározás képességének, amikor elkövette, amit elkövetett” [346.], a VS azért kelt csalódást, mert nem látni, hogy a nyilvánvaló hátrányokért cserébe mi volna a sajátos prózapoétika hozománya.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek