„A kiállítás a szabadságról szól” – olvasható Gulyás Gábornak, a Műcsarnok igazgatójának a Pesti Est különszámában is megjelentetett, a tárlatot bevezető szövegében. S bár érteni vélem az igazgató által a szövegben hosszasan továbbszőtt, kissé redundáns gondolatmenetet, kénytelen vagyok opponálni azt.
 Bizottság-tagok (Pomáz, 1982) |
Vajon „szólhat” – megismételvén a suta kifejezést – egy kiállítás a szabadságról, ha a megnyitóra csak a kiválasztottak juthatnak be, ha egy hagyományosan nyilvános eseményt zártkörűvé nyilvánítanak? Bár számos blogbejegyzés kárhoztatta e helyzetért a zenekart – amennyiben feladva harcos múltjukat, egyszerűen lefeküdtek a hatalomnak, elfogadták annak cseppet sem evidens játékszabályait –, azt senki sem gondolhatta komolyan, hogy kirontanak az ideiglenes karanténból, s egy spontán koncerttel lepik meg a kerítésen túl rekedt tömeget. A szóbeszéd szerint a közönség megszűrésének egyik oka az volt, hogy megelőzzék a mára ötvenes-hatvanas éveikben járó rajongók kiszámíthatatlan (értsd: esetleg botrányt okozó) reakcióit, a hivatalos változat szerint viszont a túl nagyra sikeredett kiállítás miatt, pusztán technikai okokból korlátozták a meghívottak számát.
Ez utóbbi esetben csak arra lehet gondolni, hogy az installált tárgyak értékesebbek az embereknél – lévén Szőcs Géza megnyitó szövegét és Szirtes János performanszát az alagsorban található büfében, illetve az innen nyíló, kicsiny és levegőtlen vetítőteremben élvezhették végig az ájulással (vagy a látványos érdektelenséggel) küzdő egybegyűltek. Bármi is volt az ok, az amúgy pozícióját nem pályázat útján elnyerő, hanem a kultúráért felelős államtitkár által kinevezett igazgatónak e botrány után számolni kell azzal is, hogy a kortárs művészettel foglalkozó szakemberek (tulajdonképpen érthető, de némileg azért túlzásba vitt) ellenérzéseit most már az intézmény potenciális látogatóinak egy része is osztani fogja.
 Bizottság és Tengs Lengs koncert (Pomáz, 1983). Fotó: Pácser Attila (A képek forrása: Műcsarnok) |
Emellett az is tény, hogy a kiállítás Gulyás Gáborról is „szól”. Gulyás egyszerre állít emléket a (fiatalkorát nyilván meghatározó) nonkonformista, alternatív művészetnek, ezen belül a Bizottságnak, és önmagának. A nosztalgia persze érthető, s az sem precedens nélküli, hogy egy intézmény vezetője szerepel egy kiállításon. Az igazgató és egyben kurátor e kiállításon nemcsak egy mű koncepcióját jegyzi (ily módon alkotóvá válik), hanem szereplő is lesz: a riportfilmben gyakran közelít elmaradhatatlan kockás ingére a kamera, miközben a Bizottság volt tagjait hallgatja érdeklődő arccal. Úgy érzem, nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy Gulyásból egy-egy kiállításon a kevesebb több volna.
Maga a kiállítás egy műfűvel borított teremmel indul; hátul óriási fotón a zenekar tagjai láthatóak, oldalt kis szövegdobozkákban kortársak beszélnek magukról vagy a zenekarral kapcsolatos élményeikről, az előtérben pedig egy ironikus (egy aranyhalas medence felett körbeforgó elefántokkal, műtűzzel s a zenekart ábrázoló szoborcsoporttal ellátott) Bizottság-emlékmű kapott helyet. Az előre megszabott útvonal következő állomásán a kontextualizáció tanúi lehetünk. A Műcsarnoktól 300 méterre lévő Kertem fedett részéből ismerős séma szerint a korabeli zenekarok lemezeiből összeálló, doboztérszerű installációt három oldalán meghallgatható lemezek keretezik: a jobb oldalon a „ciki” (Soltész Rezső, Korda György, Zárai-Vámosi), balra a „menő” (180-as csoport, Dimenzió, Cseh Tamás), hátul pedig a Bizottság-lemezek.
 Részletek a kiállításból |
A tér látványosan megkerüli azt a kérdést, hogy miként jelenhetett meg egyáltalában ebben a közegben két Bizottság-lemez (a korabeli pletykák szerint a kritikusok által csak „40-50 percnyi tömény hülyeségnek” tekintett zene mellé azért állt oda lemezgyár, mert nagy közönségsikerük volt és nem foglalkoztak még áthallásosan sem politikai „témákkal”), továbbá csak alig (egész pontosan feliratokkal) utal a Bizottság korabeli „testvéreire” (igaz, hogy az URH-nak, az Európa Kiadónak, a Kontroll Csoportnak és leágazásainak, a Balatonnak, a Trabantnak és a VHK-nak nem jelent meg ekkortájt lemeze, de koncert- és demo-kazetták tucatjaiból lehetett volna válogatni). A második kontextus a művészeté: ide a zenét és a színházi elemeket ötvöző alkotók (El Kazovszkij, Vető-Méhes, Lois Viktor) illetve a neo-dadaista szellemiséghez kapcsolható művészek (Altorjai Sándor, Böröcz András, Bukta Imre, Roskó Gábor) munkái kerültek. Itt szerepel – ki tudja, miért – néhány Erdély Miklós-mű is, és – érthetően – egy volt Bizottság-tag, Bernáthy Sándor néhány festménye.
A kiállítás ugyanis a három képzőművészként is ismert frontemberre, ef Zámbó Istvánra, fe Lugossy Lászlóra és Wahorn Andrásra fókuszál – így háttérbe szorul Bernáthy, Waszlavik Gazember László és a Vajda Lajos Stúdió szerepe, nem beszélve a zenekar állandó gitárosáról, a már sajnos halott Szulovszky Istvánról. Az első egységben a zenekar működése idején készült művek kapnak helyet – köztük Wahorn András munkája (A miniszter mercédesze elhalad az 1124. számú Italbolt előtt), melyet Tóth Dezső, akkori művelődési miniszterhelyettes saját kezűleg távolított el az 1978-as Stúdió kiállításról és ef Zámbó képverse (A zsarnok bugyi felszabadít) –, hogy aztán később az alkotók külön-külön is felbukkanjanak a maguk mini-tárlatával. Wahornra leginkább a pőre nemiség megragadása jellemző (meredező falloszok 2001-ből, „pina-párnák” 2007-ből), ef Zámbó megmaradt a nagyon kedves, ironikus-gyagya vonulatnál (ilyen jellemző műve a Fenyőfát üldöző Mikulás 1992-ből, vagy az a pár évvel ezelőtti installációja, melyen fadarabokhoz kötözött, kínhalálra ítélt plüss állatkák figyelik egy forgó műanyagmackó produkcióját), fe Lugossy komplex installációi pedig egyszerre intellektuálisan költőiek és brutálisan nyersek (Mária benzin).
 A szerző felvételei |
A kiállítás legproblematikusabb része maga az apszis: itt válik egyértelművé, hogy a Bizottság-jelenség ebben a formában megragadhatatlan, s ezáltal egy későbbi generáció (vagy akár a külföldiek) számára értelmezhetetlen. A dokumentumok – álfalra kasírozott újságcikkek, levélmásolatok, hivatalos iratok, oszlopra ragasztott plakátok, egy hosszú asztalon „művészien” szerteszét dobált fotók – irdatlan mennyisége és elrendezése, a válogatás hiánya az információk túlburjánzásához vezet, amelynek egyetlen áldozata a befogadó: telítődik és unatkozni kezd. Állapotán az sem javít, hogy ugyanebben a térben több filmrészlet, performanszokról készült felvétel is látható/hallható. Az egymás mellé helyezett elemek ugyanis feltehetően a Bizottság fellépéseire jellemző Gesamtkunstwerket, a színpadi látványosság, a mozgás és a hangulat szülte spontaneitás elegyét, a Bárdos-Deák Ágnes által egyfajta orgazmusként átélhető koncert-feelinget kívánják „rekonstruálni” – sikertelenül. A nagy igyekezet eredménye egy értelmezhetetlen kakofónia, amely teljesen hallhatatlanná és nézhetetlenné teszi a Bizottság egyetlen, e térben vetített filmjét, a Jégkrémbalettet is.
A kiállítás látogatottságát javíthatják (egy hétköznap délután rajtam kívül négyen voltak), és sikerét elősegíthetik a péntek esténként megrendezett, koncertekkel záródó „irodalmi estek”. De ez nem sokat változtat rossz kedvünkön: megint csak egy elfuserált lehetőségbe botlottunk. Ráadásul a kiállítás végpontja maga a múzeum shop, ahol számos Bizottság-kiadvány mellett szuvenírek is sorakoznak a polcokon. Nem, sajnos nem hallucinálok.
A kiállítás megtekinthető 2011. november 13-ig.