Janáček: A Macropulos-ügy / Salzburgi Ünnepi Játékok 2011
2011.10.24.

Peter Stein mellett idén Christoph Marthaler is visszatért Salzburgba operát rendezni: az 1998-as, nagyhatású Kátya Kabanova után ismét Janáčeket állított színpadra, újra Angela Denokéval a főszerepben. KÉKESI KUN ÁRPÁD ÍRÁSA.

A hasonlóan zajos siker ellenére a két rendező eljárása nagyban különbözik. A Macbeth kapcsán – és Nietzsche híres diktuma ellenében – Stein azt állítja: „nem interpretációt kínál, hanem tényeket, amelyek a librettóban és főként a partitúrában állnak”. Ezzel szemben Christoph Marthaler az opera témáját fogalmazza újra sajátos formakánonra épülő színpadi nyelvén, jóllehet a téma zenei és dramatikus megnyilvánulásait bontja ki (és aztán variálja) ő is. 

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Janáček utolsó előtti operájának témája pedig már önmagában is különleges, hiszen az 1920-as évek prágai miliőjében 337 éves múltat villant fel. Ennyi idős ugyanis a minden férfit ujja köré csavaró Emilia Marty, aki Hieronymus Macropulos Elina nevű lányaként még a XVI. században látta meg a napvilágot, majd az apja által II. Rudolf számára készített elixír kipró-bálójaként (úgy tűnik legalábbis) örök életet nyert. A halandóság létkérdése egy XX. század eleji örökségi per kereteit feszíti szét – innen a mű címe –, az operaénekesként felkapott Emilia váratlan felbukkanása pedig új dimenziókat nyit a közel egy évszázada húzódó Albert Gregor vs. Báró Jaroslav Prus ügyben.

Marthaler már a nyitány előtt ellátja kézjegyével a szövevényes cselekményű opera előadását. A karmester bejövetele után párperces némajátékkal indít: egy idős és egy fiatal, szimpla fehér ruhában cigarettázó nő dialógusával, amely egy vitrinben zajlik. Az emberi élet rövidségéről, a hosszabbítás vágyáról, az éppen utolsó tárgyalási napjánál tartó perről szóló, vicces párbeszéd nagy poénja persze az, hogy – mivel zárt kirakatban folyik – nem halljuk, csak a fordításnak helyet adó kivetítőn olvashatjuk. Nem csak felvezeti tehát az opera cselekményét és főtémáját, de megadja az „alaphangot” is: átitatja a kezdetet azzal az ironikus modalitással, amely végig meghatározza a színpadi történéseket. 

Anna Viebrock tere
Anna Viebrock tere
Anna Viebrock díszletének eleve megmosolyogtató kiszögellése a baloldali, egy lépcsős virágállványon díszlő négy hamutállal berendezett tárló, ahová gyakran visszatér dohányozni a két hölgy. Az egyvégtében játszott három felvonás alatt változatlanul maradó tér egyébként tárgyalótermet tár elénk mahagóni belsővel, jobb oldali végpontjaként egy másik, falba épített és növényekkel beültetett üvegkalickával. A szimplán metonimikusnak tetsző díszletben idővel látványossá lesz az ellenpontozás, a kiemelés és a szereplők viszonyainak leképezése. 

A két szélen ugyanis olyan ellentétes a linóleum, a falfestés és az odaállított ülések formája, amilyen ellentétessé formálódik a szereplők mozgása, gesztusrendje. A számtalan asztallal, emelvénnyel, székkel tagolt közép legfontosabb pontjává egy jellegtelen kis pódium válik, amely a nagy kinyilatkoztatások és a bírósági ügy megoldásában kulcsszerepet játszó Emilia helyeként kerül a fókuszba. A balra sorakozó ajtók pedig akkor „nyernek értelmet”, amikor a végül egyaránt Emilia ellen forduló öt szereplő egyszerre lép színre mögülük, és kéri számon a második felvonásban a jobboldali egyetlen, nagy ajtónyíláson át érkező „öröklányt”. Emiliát egyébként először a baloldal hátulsó csapóajtaján át látjuk lassan előrejönni, és a végén is ezen keresztül távozik oda, ahonnan jött: az ismeretlenbe. 

Angela Denoka, Raymond Very, Ales Briscein
Angela Denoka, Raymond Very, Ales Briscein
A modern épületek architektonikai arányait tükröző, mégis klasszikus nemességet árasztó díszlet az avantgárd és a konvencionális feszültségével – egyben Janáček muzsikájának alap-vető karakterével – játszik, hasonlóan a Viebrock tervezte jelmezekhez. A polgári öltözet ki-fejezéstelenségével szemben azonnal feltűnik a vörös hajú Emilia óarany kabátja és alatta viselt kreatív ruhája, amely mintha egy Mondrian-festményt varázsolt volna szabászati remekké. Az pedig, hogy a látvány a stikában bagózó ápolók/ápoltak képzetének felkeltése révén akár egy pszichiátriai osztály vagy idősotthon asszociációját is képes kiváltani, a halandóság/öröklét témájának megint csak ironikus transzponálásaként értelmezhető.

Amint az is, hogy már-már a végtelenségig ismétlődve katatón mozgásnak tűnnek bizonyos cselekvések. Az idős, botra támaszkodó hölgyet négyszer vezeti ki hátul egy nagydarab, farmeres szociális munkás, ám ő minduntalan visszaslisszol egy oldalajtón. Később vagy hússzor hoz neki ugyanez a férfi virágot, amelyet az ajtó mögül újra és újra előlépő hölgy meglepetten elfogad. Majd egész bírósági sokadalom foglal helyet szertartásosan, hogy aztán röhögve kivonuljon, háromszor egymás után. Mindez a felvonások alatt vagy a közöttük lévő rövid szünetekben, némajátékként előadva. 

Fotók: Walter Mair. A képek forrása: Salzburger Festspiele
Fotó: Walter Mair (A képek forrása: Salzburger Festspiele)
Hasonlóan repetáltatnak bizonyos mozdulatok is: Kolenatý ügyvéd reménytelen babrálása a sáljával, Prus báró karót nyelt vonulása, az ügyvédsegéd Vitek aktatologatása, majd kalapjaik ritmikus fel-levétele Janekkel, Prus fiával. Az Emiliára hiába áhítozó férfiak nyugtalansága visszatérő mozdulatokká lesz, a végén pedig már négy idegesen rángatózó, lábát jártató „varrógéphuszár” ül szemben az öröklétbe fásultságát szoborszerűen megéneklő nővel. Az ő lassú, szertartásos taglejtése, apró léptei kezdettől fogva ellentétbe kerülnek a többiek gyors, zaklatott járásával és gesztikulálásával, ahogy a zenében domináló „apró, aforisztikus motívumok” zsongása, a fúvósok és ütősök kitörései is szembekerülnek az Emiliát jellemző, de a vonósokon igazán csak a végén kitárulkozó, szélesebb akkordokkal. Marthaler egyik védjegye, a feltűnő lassúság és a turbulencia váltakoztatása így kerül rá a muzsikát és a viszonyrendet szem előtt tartó előadásra. 

Az Emiliát kimagasló vokális és testi megformáltsággal hozó Angela Denoke viselkedése szándékoltan inadekvát: hol a végzet asszonyának szobraként néz hosszan és hidegen előre, hol élő síremlékké változtatja a kis pódiumot, ahogy lassan elfekszik rajta. Majd széket helyez rá, és keresztbe font lábbal társalkodik, mint egy audienciát tartó királynő az elé tömbszerűen összesimulva járuló (egyébként zeneileg is alig disztingvált) hódolóival. Hosszas várakozások és meglódulások, kirívó merevség és elviselhetetlen élénkség, minduntalan ismétlések és egy-egy emlékezetes mozdulat teszik különlegessé – a minden szempontból kirívó muzsikát Esa-Pekka Salonen irányítása alatt bravúrosan tolmácsoló Bécsi Filharmonikusok mellett – Marthaler rendezését. Amely úgy képes érzékletessé tenni a természetes kereteket átlépő élet abszurditását, hogy finoman elemeli a színpadi történéseket minden látszólagos konkrétságtól, és a néző arcára gyakori mosolyt csalva reális és irreális, banális és excentrikus, véges és végtelen határvidékének szemrevételezésére késztet.
Szerző:  Leos Janácek,  Cím:  A Makropulosz-ügy,  Zenei vezető:  Eka-Pekka Salonen,  Rendező:  Christoph Marthaler,  Színpadkép és jelmezek:  Anna Viebrock,  Fény:  Olaf Winter,  A rendező munkatársa:  Joachim Rathke,  Dramaturg:  Malte Ubenauf,  Szereplők:  Angela Denoke, Raymond Very, Peter Hoare, Jurgita Adamonyte, Ales Briscein, Jochen Schmeckenbecker, Linda Ormiston, Peter Lobert, Ryland Davies, Sasha Rau, Silvia Fenz, Anita Stadler