Jodie Foster első két rendezői munkájában (Más, mint a többiek; Szédült hétvége) – noha nem voltak mentesek a hollywoodi érzelgősségtől – érzékenyen építette fel és mozgatta a karaktereket. Legújabb rendezése szintén óvatos és visszafogott, jól passzol a harsánynak tűnő témához, Mel Gibson alakítása pedig (különösen a sztár mostanság botrányosnak mondott magánélete tükrében) sokkal járul hozzá hitelességéhez, bár közös filmjük végül mégsem lesz hibátlan.
A hódkóros első pillantásra különös mozi. Történetének alapján kezdetben nehéz nem mosolyogni, hiszen mégiscsak egy tisztes, középkorú férfit látunk a vásznon, aki éjjel-nappal – ha feleségével étteremben vacsorázik, ha zuhanyozik, ha szeretkezik – egy hódforma kesztyűbábbal a karján jár-kel, idegen akcentussal beszél, ráadásul többes számban emlegeti magát. Mégsem a külvilág értetlensége és a hős közötti ellentétéből fakadó gegek, hanem a család és a beteg férfi közötti súrlódás-csiszolódás kerül a sztori középpontjába. Csupán némi ironikus humor színezi mindezt, fanyar ízt kölcsönözve neki.
A bevezető narráció és az azt kísérő képek tömör fogalmazásának, a szereplők jellemzésének enyhe szellemessége nekifeszül a nagyon is komolynak szánt mondanivalónak (olykor könnyed, játékos harmonikazenéje is ezt a feszültséget emeli ki). A játékgyáros Water Black depressziós, életét többnyire alvással tölti, míg cégét mások vezetik, családja pedig lassan széthullik. Egy átivott éjszakán megölné magát, amikor a kezén maradt játékbáb „életre kel”, és megmenti őt az öngyilkosságtól.
 Jodie Foster és Mel Gibson |
Innentől a Hód veszi át tehát Walter Black életének az irányítását, és vezeti őt újra a csúcs felé. Útja a gyógyulás irányába azonban közel sem egyenes. Habár a végkifejlet borítékolható, Foster filmje tartogat egy-két kitérőt a zárásig, miközben végig egy kissé zavarba ejtő mellékzöngével bizonytalanítja el nézőit, mely különösen a Hódhoz és ábrázolásához köthető. Iróniája a játék képi megjelenítésében csúcsosodik ki. Amikor számunkra önálló szereplővé válik, egy-egy csak őt ábrázoló beállításnak köszönhetően – mint amikor egy bábelőadás során egyszer csak eltűnik a színész, és marad a karakter –, aki a szomorú tekintetű Walter Black látványa nélkül egészen kiismerhetetlenné, ijesztővé válik. Eljátszik így velünk is, akik ha nem látjuk a mozgató kezet, csak a beszélő játékot, rögtön élőként tekintünk rá. A filmnek ez a része érdekes, megvalósításának módja izgalmas, lényegre törő és jól szerkesztett ívet ír le.
Eredeti a történet, és hangjának komolysága sem szokványos, ettől válik különössé (vagy különlegessé). A probléma egy párhuzamos szál eldolgozatlansága miatt jelentkezik, amely legalább annyira fontos (lenne), mint Walter története. Az alkotók (a forgatókönyv az elsőfilmes Kyle Killen szerzeménye) ugyanis nem csupán a depresszióról és a betegségből való kilábalásról, hanem egy apa és fia kapcsolatáról (pontosabban e kapcsolat hiányáról) is beszélnek: két történetet helyeznek egymás mellé, melyek – gyakran vizuálisan is alátámasztva – szorosan kapcsolódnak egymáshoz.
 A képek forrása: PORT.hu |
Walter idősebb fia, Porter megtagadja apját, listát készít a férfi tulajdonságairól, hogy tudatosítsa magában, milyennek nem szabad lennie, miközben – természetesen – ugyanazt az utat járja végig maga is, csak egy másik oldalát. Amíg apja magának épít fel egy terápiát, Porter egy lányon akar segíteni, akibe beleszeret. Tulajdonképpen mindketten gyógyítani próbálnak, miközben maguk sem ismerik be igazán a problémákat. A hódkóros így az elfogadás története lesz, ami a gyógyulás zálogát jelenti. Hiba akkor kerül a dramaturgiába, amikor Porter története végleg súlytalanná válik (bár már kezdetben sem indult túl erősen), és teljesen lemarad Walteré mögött. Mindaz, ami az első szálat jellemzi – az eredetiség, a tömör fogalmazás, a jó felépítés –, ellentéte a másodiknak. Porter és Norah jelenetei nem következnek egymásból, nem eléggé motiváltak, megoldása pedig indokolatlanul hirtelen, tulajdonképpen közvetlen előzmény nélkül változtatja meg a cselekményt, hogy befejezésében néhány igazán eltúlzott, még képeinek eltérő textúrájával is érzékeltetett snittel – amúgy Foster korábbi filmjeihez hasonlóan – teljes mértékben súrolhassa a giccs határát.