“Nomina sunt odiosa” – rendszerint ezt a latin szentenciát tekintik vezérelvüknek mindazok a közéleti személyiségek, akik még életükben a nyilvánosság elé bocsátják visszaemlékezéseiket, s a nevek említésétől való illedelmes tartózkodás különösen jellemzi a hazai memoárírók gyakorlatát. Ezért aztán a bennfentesség érzetét áhító, történelmi eligazítást és borsos anekdotákat remélő olvasónak gyakorta találgatásokba, vagy éppen sejtelmes névbetűk föloldásának praktikáiba kell bonyolódnia, hogy a szerző s a kor lelkéhez közelebb férkőzhessen. Nos, Petrovics Emil nem ad fel nekünk ilyen leckét, s amint az már emlékiratainak első kötetéből is kiderülhetett, a latin mondást a szokástól eltérően értelmezi: nála a nevek gyűlöletesek, s nem pedig a nevek említése.

A hetvennyolc esztendős komponista és érdemes zsűritag nem kertel, s kiadja magából mindahány örök haragját – névvel, címmel, irányítószámmal. A kibiclelkű olvasó tagadhatatlan élvezettel fogadja a dühös kifakadások és vitriolos portrék sorozatát, s alkalmasint még némi kultúrtörténeti forrásértéket is garantál ennek a szórakoztató stílusú, bár olykor túlhabzó kötetnek a tapintat teátrális mellőzése. Köteles, olykor direkte áhítatos tisztelettel emlegetett zeneszerzők és előadóművészek kapnak itt hideget-meleget, csak hát ez a majd’ mindenkire lesújtó indulat idővel komikusan parttalanná válik. Mert ugyan komolyan vehető-e a düh, amely egyként és egyenlő mértékben éri el az Operaház szakszervezeti bizalmijait és Pierre Boulez karnagyot, s az irónia, amiből egyformán jut Durkó Zsoltnak, Ligeti Györgynek, Gulyás Dénesnek és a Zeneakadémia/Színművészeti Főiskola protekciós hallgatóinak? (Pláne, ha a tucatnyi protekciós sztorin átsomolyogva, hirtelen a szerző egy szem lányát is ott leljük a Színművészeti első padjában, amint figyelmes tekintetét atyjára függeszti.)

S habár a nyelvköszörülés sokáig leköti a figyelmünket, idővel némi hiányérzetünk támad: hol keressük Petrovics közel két évtizedes képviselői, közéleti működésének ismertetését? Tán azon a pár rövid oldalon, amely a jelölése körül tanúsított karakán magatartását érzékelteti, vagy inkább abban az anekdotában, amely a korszak névadójának társaságában megejtett kurta, ám módfelett magvas liftezés történetét örökíti? Kapunk ellenben bőséges, s nem is teljesen érdektelen úti beszámolókat a világ különböző tájairól, hiperszubjektív értékelést a kortárs zenéről, s a kötet legérdekesebb szakaszában aprólékos emlékidézést Petrovics Emil operaházi igazgatóságának küzdelmes éveiről.

Meg persze még sok minden mást is. Indiszkrét és nem ritkán egyenesen ízléstelen passzusokat második feleségének öngyilkossági kísérletéről, anyai alkalmatlanságáról, s arról, hogy a harmadik feleség, a “dögletes nő” maga a Sátán. Valamint történelmi és moralizáló eszmefuttatásokat, amelyeknek csúsztatásai között ellavírozva hamar nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, hogy Petrovics Emil neheztel a nyugati tőkés világra, amiért a Szovjetunió összeomlott, s amiért más zeneszerzőket ajnároznak azokban a csúf napnyugati országokban. Kiderül az is, hogy az ancien régime jóval több megértésben részesül a komponista-emlékíró részéről, mint tokkal-vonóval mindaz, ami 1989 óta Magyarországon történt.

A részleges, ám még így is felettébb kiadós, keresetlen őszinteség mindezzel együtt és mindennek ellenére mégiscsak elismerésre késztet. Petrovics Emil öreges, gorombaságoktól és bornírt vélekedésektől sem visszariadó következetessége már-már tiszteletet parancsoló.