Beszélgetés Kulka Jánossal / Színikritikusok Díja 2011
2011.09.04.

„János, az ember élete végéig pécsi táncoskomikus meg kaposvári segédrendező marad…” Sorozatunkban az idei kritikusdíj jelöltjeit szólaltatjuk meg. STUBER ANDREA INTERJÚJA.

Revizor: Háromszor nyertél kritikusdíjat, évtizedenként egyet...

Kulka János: …tényleg? Gondoltam, hogy pontosan tudni fogod.

Schell Judit és Kulka János a III. Richárd című előadásban
Schell Judit és Kulka János a III. Richárdban
R: ...először a kaposvári Az öngyilkosért, azután a radnótis korszakban egyszerre több szerepért: A szarvaskirályban, a Háztűznézőben, A király mulatban és a bárkás Szentivánéji álomban. A 2004/2005-ös évadban a Nemzeti III. Richárdjáért. Hatékony az összkritikusság? Vagyis az a kérdésem, hogy éppen ezekre az alakításokra legjobbként, kiemelkedőként tekintesz-e? 

KJ: Igen. Az öngyilkos például máig tartó jó érzés mindannyiunknak, akik benne voltunk – Koltai Róberttől Molnár Piroskán át Jordán Tamásig –, szoktuk is emlegetni. Ascher Tamás rendezésében Erdman darabja akkor, 1987-ben pont arról szólt, ami van. Illetve volt. Illetve most is van. Épp nemrég jutott eszembe, hogy azóta körbeértünk. Húsz évvel ezelőtt még voltak reményeink és illúzióink, mostanra viszont kiderült, hogy a világ alapjában véve nem változott. A politika, a hatalomvágy, a haszonszerzés, a manipuláció – mindezt régről ismerjük. Mindenki régről ismeri. Shaw Szent Johannájában is ott van, amit most kezdtünk próbálni a Nemzetiben, Alföldi Róbert rendezésében. Ahogy annak idején Az öngyilkosban a mi korunkat játszottuk el, hangos nagy sikerrel, most ugyanez történik az Egyszer élünk… előadásain. Márpedig a legjobb dolog, ami színésszel színpadon történhet, hogy egyidejű lehet.

R: Az Egyszer élünk… első kritikáit olvasván volt egy olyan tétova érzésem, hogy mi, kritikusok ezúttal szándékosan nem írjuk meg, mi mindenről szól ez az előadás pontosan, konkrétan és aktuálisan.

KJ: Hát erről is szól, nagy mértékben erről: hogy nem nézünk szembe a dolgokkal. Nem nézünk szembe a múltunkkal, a felelősségünkkel, a tetteinkkel. A harmadik felvonásban szoktam figyelni a nézőket, és gyakran látok elutasító arcokat, mintha nem lenne közük hozzá, mintha nem vettek volna részt maguk is megannyi november 7-i ünnepségen, csak éppen nem akarnak ráismerni.

Kulka János az Egyszer élünk... című előadásban
Kulka János az Egyszer élünk... című előadásban
R: Nem, a kritikusoknál szerintem nem ez volt a helyzet. Úgy éreztem, ők védelmi szándékkal hallgatnak el bizonyos momentumokat, nehogy a színházat bajba keverjék. Körülbelül úgy, ahogy annak idején nem írták meg, hogy a kaposvári Marat-előadás 1956-ot siratja. 

KJ: Gondolod?

R: Igen.

KJ: Rendesek vagytok.

R: Lehet, hogy tévedek persze. Hogyan fogtatok hozzá ehhez a produkcióhoz? Számos olyan fiatal színész vesz részt benne, aki nem dolgozott még Mohácsi Jánossal. 

KJ: Előfordult, hogy kérdezgettek engem ijedten: ez így szokott lenni? Én meg nyugtattam őket, hogy igen, ne féljenek, minden rendben lesz. Bár azt az ember Mohácsinál közben soha nem tudja, hogy milyen lesz, amit csinálunk. Amikor az olvasópróbán megismertük az első felvonást, és kiderült, hogy az én orosz tisztem mikor lép be a történetbe, rögtön tudtam: a próbaidőszak első négy hetében be sem fogok jutni a színpadra. Mohácsi mindig nehezen lép túl azon, ami még nincs kész. Majd jót nyaralok addig, gondoltam. De amikor tényleg nem jutottam be négy hétig, kicsit megrémültem. Aztán ahogy közelgett az időm, beültem próbát nézni, és elaléltam a gyönyörűségtől. Csodálatos negyven percet láttam az első felvonásból. Nagyszerű munkát végeztek! Boldoggá tett, hogy ebbe jöhetek be a tejfölért. Szólózni, virulni. Másrészt úgy éreztem, alaposan fel kell kötnöm a gatyát, hogy azon a szinten tudjam folytatni az előadást, amelyen a partnerek elindították. Beléptem a játékba, éreztem János maximális bizalmát, és minden könnyen, egyszerűen, magától értetődően ment.

R: Igazán emlékezetesen jöttél be. Pánsípot fújva, táncolva.

KJ: János találta ki ezt az antrét, majd elmentünk Kovács Marcival pánsípot venni, hogy mégis olyan hangszerem legyen, amit meg tudok szólaltatni. Közben Bodor Johanna koreográfussal külön készültünk a táncra, a mozgásra. Belevettünk a kis produkciómba egy forgássorozatot, amelyet még Pécsen tanultam meg Faludy Laci bácsitól és Lovas Palitól, együtt adtuk elő Az ördöglovas című operettben. Mohácsi nem tett rá megjegyzést, de nem bírtam ki, hogy fel ne hívjam a figyelmét erre a kunsztra a pécsi táncoskomikus korszakomból. Nagyon kedveset felelt: János, az ember élete végéig pécsi táncoskomikus meg kaposvári segédrendező marad.

R: Kaposvárról jut eszembe… talán az egyetlen olyan, volt kaposvári vezető színész vagy, akinek nem vezetett az útja a Katona József Színházba.

Mátyássy Bence, Kulka János és Péterfy Bori a Három nővér című előadásban. A képek forrása: PORT.hu
Mátyássy Bence, Kulka János és Péterfy Bori a Három nővér című előadásban
KJ: Fájt is ez nekem. Kaposvár vége felé, amikor Bálint András már vagy ötödször hívott a Radnótiba, megkérdeztem egyszer Ascher Tamást, hogy szerinte én mit fogok csinálni egy év múlva. Azt válaszolta: a Korona Pódiumon lépsz fel Malek Andreával. (De ezt majd kihúzom a cikkből, ha beleírod.) Rosszul esett persze, mégis jól tette, hogy ezt mondta. Ki tudja, milyen későbbi kínos csalódásoktól kímélt meg. Jött a Radnóti Színház, az az időszak sok éven keresztül boldog színészi repülést jelentett, azután pedig a Nemzeti. 

R: Ahol a most induló évadban három előadásban szerepelsz majd. A Szent Johanna Warwickjaként, a Náthán gyermekei Náthánjaként és az Ide nekem a hazafit! Epp bárójaként.

KJ: Sokallom is kicsit. Az én koromban talán kevesebb is elég lenne már. De lehet, hogy csak az idei isteni nyár miatt gondolom így. Annyira élveztem a reggeleket, a nappalokat, nem derengett fel az este mint fekete felhő: előadás.

R: Nem mind a három szerep nagy.

KJ: Az mindegy. Az Oresztészben például csak a végén megyek be, mégis ott rágom a körmöm este héttől. Pedig már megszokhattam volna, hiszen éppen harminc éve vagyok a pályán. Ősszel lesz harmincéves osztálytalálkozónk, Balogh Erikánál az Arany10-ben. Kazimir Károly volt az osztályfőnökünk, mindig azt mondta, legyen bennem sok türelem, mert én negyven éves korom után leszek színészileg boldog. Tökéletesen igaza lett.

R: Szerinted mit fogsz csinálni egy év múlva?

KJ: Úgy tippelem, hogy Alföldi Róbert most már kitölti az igazgatói mandátumából hátralévő másfél évet. Hogy aztán mi lesz, meglátjuk. Mindig is szerencsés voltam, sosem kellett csak a pénzért elvállalnom munkát. Szeretem hinni, hogy ez így is marad.  

Mátyássy Bence, Kulka János és Radnay Csilla az Egyszer élünk... című előadásban. A képek forrása: PORT.hu
Mátyássy Bence, Kulka János és Radnay Csilla az Egyszer élünk... című előadásban (A képek forrása: PORT.hu)
R: Itt be is fejezhetnénk, de nem hagyhatjuk ki a kritikusok díját. Egyáltalán, a kritikát. Tegyük fel, nem olvasol kritikát. Evvel ki lehet kerülni, hogy megtudd, mit írtak, vagy úgysem lehet kikerülni?

KJ: De én kíváncsi vagyok arra, hogy mit írtok! Meg nem rendít, mert az ember azt úgyis elég pontosan tudja, hogy milyen, amit csinált. Egyszerűen érdekel, miként látjátok. Az elfogultságot nem szeretem. A pozitívat sem, az elnéző viszonyulást. Hogy például a kaposvári előadásokért eleve odavoltatok, jóllehet tudtuk, hogy nem mindig remekelünk.

R: Az Egyszer élünk…-beli alakításodnak egyértelműen elismerő, sőt lelkes a kritikai fogadtatása. A közönség részéről is? Nagy személyes sikered van az előadás végén? 

KJ: Ezt nem lehet megállapítani, de nem is kell. Tök jó, hogy együtt hajolunk meg mindannyian.

R: Megnyered idén a kritikusdíjat?

KJ: Hát, szép lenne. A POSZT-ra is úgy mentem – három-négy évnyi kihagyás után, amikor is nem szerepeltem versenyprodukcióban –, hogy szeretnék nyerni. Háromszorosan voltam jelen, offban az Esőemberrel, versenyben a Serban rendezte Három nővérrel, amely a tavalyi évad másik nagyszerű munkaélménye volt, meg az Egyszer élünk…-kel. Nem nyertem. Sajnáltam kicsit. Annyian dicsérték ezt az alakításomat, olyan sok gratulációt kaptam érte szakmabeliektől is. Ha ennyien mondják, az ember csak elhiszi, hogy jó.
Szerző: Stuber Andrea