Radnóti Sándor: Az üvegalmárium
2011.08.28.

Kihurcolták a múzeumból, behurcolják az alkotmányba – áll a borítón, összefoglalásaként annak a "reszakralizációs" szándéknak, mellyel a 2000-ben és most is regnáló hatalomközpontosítók – önérdekű praktikáik legitimálásáért – legbecsesebb közös történelmi tradícióinkat is kisajátítanák. RÉNYI ANDRÁS ÍRÁSA.

Nemcsak üdítően okos és élvezetes könyvet publikált nemrég Radnóti Sándor Az üvegalmárium címmel – de nagyon fontosat is. A magyar korona helye alcímet viselő kecses kis kötetben a neves kultúrfilozófus egy tíz éve írott – akkor a Beszélőben megjelent – tanulmányát adja közre újra – némiképp kibővítve. A szöveg megszületését már 2001-ben is részben politikai aktualitások – a 2000. évi I. törvény Szent István emlékéről, a magyar korona Parlamentbe való áthelyezése és esztergomi utaztatása – motiválták. Az új kiadást pedig – az a benyomásom - egyenesen az idei alkotmányozás tette időszerűvé.

Hadd kezdjem egy személyes emlékkel. 2001 áprilisában malíciózus iróniával áthatott filmkritikát írtam Koltay Gábor és Nemeskürty István frissen bemutatott kurzusfilmjéről, a Sacra Coronáról. A kétségkívül pimaszkodó írás akkori mércével mérve leírhatatlan hatást keltett, több mint kétszáz olvasói levelet kaptam. A reakciók minősíthetetlen alpárisága olyan megrökönyödést váltott ki (az online kommentelés és trollkodás műfajai akkoriban még nem léteztek, bár igény ezek szerint már volt rájuk), hogy a legzaftosabbakból utóbb egy válogatást is közzétettünk. A komor hangvételű szerkesztőségi előszó arról értekezett, hogy veszélyes útra téved az a politikai erő, amely a tömegtámogatásért vívott propagandaháborúban a mitizálás és archaizálás megtévesztő eszközeihez fordul. 

 

Van ebben a filmben egy drámainak szánt pillanat, amikor László fölött megnyílik a mennybolt: a későbbi dicső uralkodó azt vizionálja, hogy a vakító fényból lassan kibontakozik a misztikus Szent Korona, amelyet két asztráltestű fehér angyal csapkodó szárnyakkal hoz le a földre – mintegy előre megjelölendő azt, akinek fejét később a materiális korona is övezni fogja. Utóbbi a film egy másik hangsúlyos pontján szintén megmutatkozik: a corona graeca és a corona latina különböző eredetű történeti darabjait mennyei hangok kíséretében a mitikus hős maga forrasztja egybe. (Tíz éve azt találtam írni erről, hogy a vallásos-giccses falvédő akkor is reménytelenül ódivatú, ha digitálisan animálják.)

A Sacra Coronában az volt meghökkentően újszerű, hogy alkotói egyenesen hitet tettek a misztifikáció programja mellett. „A legenda olyan, mint a hit: erősít bennünket” – hangzik el expressis verbis a felkent király ajkain a modern politikai propagandista tézise, s folytatódik – pillanatig sem titkolt aktualizálással – az évezredes hatókörű próféciával: „amint a korona eszméje elvész, országunk is elvész – területe csonkul, lakóinak önérzete pedig szertefoszlik.” Az olvasói reakciók mutatták meg, hogy milyen jó hatásfokkal működött a tények, korok, eszmék szándékolt összemosásának ez a manipulatív stratégiája. A levélírók arra sem voltak hajlandók, hogy egy szarkasztikus filmkritikusi vélemény és a legszentebb nemzeti ereklye meggyalázása között különbséget tegyenek.  

Azért időztem ilyen hosszan ennél az alkalmi – és lejárt szavatosságú - kurzusműnél, mert Radnóti a filmmel egyidejűleg készült, filozófiai igényű esszéje bizonyos értelemben ugyanezzel a jelenséggel vet számot. A korona kultuszának egykori felmelegítése vagy a magyar „államiság” szimbólumaként való újkeletű beiktatása az alaptörvénybe – mindaz, amit Radnóti reszakralizációnak nevez – ugyanolyan haszonelvű politikai számítások folyománya, mint a róla való propagandafilm és annak finanszírozása. A civilizált világban nem is találni hozzá analógiát: a megkérdőjelezhetetlen szakralitás elvére és a tiszta érzület közösségére alapozott nemzeti egység eszménye ugyanis totális képtelenség minden modern, szekuláris társadalomban (és szükségszerűen vezet olyan kínos ügyekhez, mint a fentiek).

 

Noha a koronával kapcsolatos tetemes nemzetközi és hazai szakirodalomban igen tájékozott és – Percy E. Schrammtól Ernst H. Kantorowiczig, Hampel Józseftől Deér Józsefen és Bogyay Tamáson át Kovács Éváig és Marosi Ernőig – bőségesen merít is belőlük, Radnóti munkája nem újabb elbeszélése a magyar királyi regáliák történetének, nem történészi vagy művészettörténészi szakmunka. Inkább nagyszabású politikai-filozófiai esszé, amely eredetileg Radnóti múzeumelmélettel kapcsolatos, a historizált műtárgyak megváltozott státusát firtató kutatásaiba illeszkedett, utóbb mégis úgyszólván politikai pamfletté avanzsált.

Ha a Sacra Corona misztifikációi legenda és valóság, múlt és jelen, tény és sugallat összemosására játszanak, akkor Az üvegalmárium – épp ellenkezőleg – a demisztifikáció remekműve. Radnóti egyébként is a kriticista különbségtevés virtuóza. Ahol a „magyar korona” kifejezés hallatán az átlagpolgár tudatában csak távoli ködképek kavarodnak fel (erre játszik rá Koltayék látványködösítése), ott ő számtalan heterogén felfogást és aspektust (műtárgy, ereklye, kellék, jelvény, kincs, emlék, eszme, ‘tan’, alkotmányos jogforrás, sőt személy) különböztet és ezek minuciózus szétszálazásán munkálkodik. Talán a legfontosabb, hogy megkülönbözteti a korona modernkori státuszát a korábbiaktól – végtére a misztikus eredetű, vitathatatlan autoritású szakrális tárgyat is utolérte a modernitás, a világ  max weberi „varázstalanításának” föltartóztathatatlan folyamata. A könyv kulcsfogalmai – szekularizálódás, profanizálódás, muzealizálódás – épp ezt a hosszú és sokrétű átalakulást írják körül, amelynek során az enigmatikus relikvia veszít titokzatosságából és mind hozzáférhetőbbé – szemlélhetővé, kutathatóvá, vitathatóvá és új módon becsülhetővé - lesz: nemcsak a történész és a művészettörténész, de – elvben – minden szabad állampolgár számára is. (Láttuk, e modern státusa teszi lehetővé manipulálását, reszakralizálásának újabb keletű kísérleteit is.)

A könyv profán szelleméről már a kötet borítójának finom provokációja – a soha meg nem koronázott II. József groteszk profilképe – is árulkodik. Franz-Xaver Messerschmidt ritkán látható domborművén ugyanis a „kalapos király” fejét a némiképp túlméretes magyar királyi korona övezi. A budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzött munka alighanem 1780-81-ben készült, amikor a király még nem döntött arról, hogy lemond országai uralkodói felségjelvényeinek  viseléséről. Mindenesetre a kötet fanyar-ironikus címe – Az üvegalmárium – is innen ered: 1784-ben II. József tétette először üvegszekrénybe az uralkodói jelvényeket. (Radnóti e gesztusban már részben a vallási szimbolika és a rituálé kiüresedésének, részben az iparművészeti munka iránti esztétikai, illetve a régiségek iránti történeti érdeklődés fokozódásának modernizációs jeleit véli felfedezni.) Igaz ugyan, hogy 1790-ben I. Lipót újra az eredeti célból vétette elő az almáriumból, mégis szimptomatikus, hogy a magyar rendek által kikövetelt hazaúton az egykor mindenki elől elzárt ereklyét már közszemlére is kellett tennie. Ezzel vette kezdetét a korona hazai kutatástörténete is: az első szemrevételezők tollából a következő évtizedekben több tudományos munka is született. A modernizálódás új szakaszát Szemere Bertalan nyitotta meg 1849-ben, amikor a bukott forradalom minisztereként immár a nemzeti múzeumban való megőrzés szándékával rejtette el a funkciójukat vesztett relikviákat. A múzeumban való elhelyezés és a nyilvános bemutatás gondolata 1880-ban újra felmerült, de csak 1978-ban, az USA-ból visszatért koronaékszerek Nemzeti Múzeumban való elhelyezéssel vált valósággá. Ezt a lassú, de természetes nyugvópontjára jutott civilizatorikus folyamatot fordította vissza 2000-ben a jobboldali kurzus milleniumi kisajátító akciója.

Radnóti voltaképpeni kérdése tíz éve az volt, hogy egy modern, plurális és szekuláris demokrácia polgárai között lehetséges-e – és ha igen, miként lehetséges – a közmegegyezés egy olyan, a nemzeti történelem örökségét hordozó szakrális tárgyra vonatkozóan, amely természetszerűleg heterogén igények, megfontolások és fantazmagóriák tárgya? Megtalálható-e az a minimális közös nevező, amelyben mindannyian megállapodhatunk? Válasza akkor óvatosan igenlő volt – és a múzeum modern intézményének mint a kollektív nemzeti emlékezet letéteményesének szimbolikus felértékelését implikálta.

Egy évtized után a kérdés másként vetődik fel, és ezzel Radnóti egy frissen írt Bevezetőben vet számot. E rövidke alkotmánybölcseleti remeklés ismertetésére itt nem vállalkozhatom: azon túl, hogy az olvasó föltétlen figyelmébe ajánlom, csak egyetlen gondolatára utalnék. „A korona helye a múzeumban van” – ismétli meg a szerző korábbi verdiktjét –, „de van-e helye említésének az alkotmányban?” Ugyanis a tíz évvel ezelőtti önkényes gesztust, hogy a koronát „kihurcolták a Nemzeti Múzeumból”, most egy új – és bizonyos értelemben még botrányosabb - követi: „behurcolják az alkotmányba.” A 2012-től életbe lépő alaptörvényben ugyanis a Szent Korona akként említtetik, mint ami „megtestesíti a Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”. Radnóti politikai bírálatot mond e szimbolikus gesztusról, amennyiben cáfolja, hogy a Szent Korona alkalmas lenne e rárótt feladatokra: mindenekelőtt azért, mert nem létezik a magyar történelemben az az alkotmányos folytonosság, amely tiszteletre méltó közös hagyományként igazolhatná a rá való hivatkozást. Ellenkezőleg: a Szent Korona alkotmányba való „behurcolásának” oka, hogy voluntarista módon megteremtse ezt a nem létező hagyományt,  hogy posztulálja „a múlt, a jelen és jövő magyarjanak” monolit közösségét – mint vitán fölül álló misztikus egységet, amely csak a mai többségi önkény igazolásához szolgál mítikus legitimációval. Újra ott vagyunk a falvédő igazságánál: „A legenda olyan, mint a hit: erősít bennünket”. 

 

Radnóti könyve nemcsak pompás bölcseleti tanulmány, csillámló intellektuális csúcsteljesítmény, hanem egy felvilágosult kritikai elme, egy szabadságszerető citoyen, egy hazáját féltő honpolgár tiltakozó pamfletje is. Ne tévesszen meg bennünket az okfejtés eleganciája, a választékos és szellemes stílus: ez a könyv kőkemény politikai tett is, tisztelet érte.

 

Vö. László Ferenc: Feltették a koronát 
László Emese: Hova való a korona? 

Szerző:  Radnóti Sándor,  Cím:  Az üvegalmárium,  Kiadó:  Noran Libro Kiadó,  Kiadás éve:  2011,  Oldalszám:  148 oldal,  Ár:  1980 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott