Shakespeare: Szeget szeggel / Salzburgi Ünnepi Játékok 2011
2011.08.23.

A Salzburgi Fesztiválon 2011 augusztusában Ostermeier Szeget szeggelt rendez, a herceg Gert Voss, Angelo Lars Eidinger, Shakespeare-t németre Marius von Mayenburg fordítja. JÁKFALVI MAGDOLNA ÍRÁSA.

A névsor talán magyarázza, hogy a nézőkben Shakespeare-ciklussá formálódott Ostermeier-rendezésekben az előadás a 2008-as berlini Hamlethez, s nem a 2010-es sceaux-i Othellóhoz kötődik. A színészre emlékezünk, a színésszel értelmezünk.

Lars Eidinger és Jenny König
Lars Eidinger és Jenny König
A berlini Schaubühnében szeptembertől látható salzburgi produkció két színészre épít, s a problem play megszokott kérdései helyett már a szereposztás másokat tesz fel. A legnagyobb osztrák színész, a hetvenegy éves Gert Voss, és a most legerősebb Hamlet, a harminchat éves schaubühnés Lars Eidinger két pólust sejtet. Thomas Ostermeier Shakespeare Szeget szeggel című darabját az öreg herceg és a fiatal helytartó viszonyára feszíti rá, a szövevényes és burjánzó cselekmények e két karakter köré csoportosulnak. Voss és Eidinger tudása, játékakarása, színpadi filozófiája mind kicsit félreteszi az egyébként megkerülhetetlen morális kérdéseket a fiatal novícia, Isabella döntési lehetőségeiről, s a kivégzését váró bátyja, Claudio érthetően gyáva magatartásáról.

Voss és Eidinger uralja a Landestheater egészét, egyiküké a színpad, másikuké a nézőtér. Voss, aki a herceg és a barát kettős szerepét viszi, sokat időz közöttünk, az első sorok mellett-előtt állva velünk együtt hallgatja ki a beszélgetéseket, Eidinger pedig az egyetlen, aki egy percre sem hagyja el a színpadot, onnan figyel, irányít, manipulál. Jan Pappelbaum tere egy kifelé nyitott, a perspektíva arányait merészen átíró kocka, melyből az egyetlen járás a nézőtérre vezet, ez az előadás dramaturgiai kintje. Egy technikai járást még használnak, ez egy szűk kis kulissza jobbra. A tér arányai éppannyira sokszorosan összetettek, mint a felületet borító matéria. Mintha kicsempézett falakat látnánk, lekopott közfürdőt, de a falak matt fénye és nemes, bronzarany színe a trónterem és a hatalom képzetét is kínálja. Ebben az egyszerre mocskos és patinás börtönben és trónteremben priccs fut végig a falak mentén, egyetlen díszes csillár a díszlet, s egyetlen falra akasztott slag a kellék.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Ostermeier rendezései a legegyszerűbb jelrendszereket használják. Ismerjük a sztorit, a herceg távoztával Angelónak rendet kell tennie a birodalomban, Eidinger tehát a megtisztítás elvont metafizikáját a Hamlet (és a Sebastian Nakajew alakította Othello) után a Szeget szeggelben is a víz konkrét, látható és szagolható, az első sorokban tapintható anyagszerűségével mutatja. A tróntermet, magát a hercegséget tisztítja meg, csorog a falról a patinás kosz, az emberekről a festék, s az erős vízsugár fájdalmasan takarít és ostoroz egyszerre. 

Ostermeiert jellemzi, hogy szokatlanul világos, mondhatni, egyszerű gondolatai a színházi játékot a valóság reprezentációjának materiális szintjéről a szimbolikus felé terelik, és ez az egyszerűség meghagyja nekünk az értelmezés sokrétű lehetőségének a felfedezését. 

A színpadra, mely Claudio börtöne is, becipelnek egy igazi fél disznót, s a csillárra akasztják. Ez a fél disznó végig a színen marad, mellé függeszkedik fel Angelo, hogy a disznót levágva ő maga vegye át helyét (a disznóságot), s fejjel lefelé lógva mondja el monológját bűnéről: helytartóként megkívánt egy novíciát, akinek bátyja életéért cserébe szűzi testét kéri. Ostermeier képe brutálisan egyszerű. Disznó dolog ilyet tenni. Ennek a disznónak később a fejét vágják le láncfűrésszel, ez lesz majd Claudio ál-feje hajként egy moppal a tetején. Ennek a disznónak kivágják a szűzérméjét, s véget nem érő (fallikus) játék indul el a darab nyers hússal. A disznó durva valósága, igazisága már akkor szimbolizáló hatást indít el, amikor vére megfesti mindazok ruháját, akik érintkeztek vele.

Lars Eidinger
Lars Eidinger
A víz, a föld, a vér valósága szimbolizálódik Ostermeier rendezéseiben, s mindez csak erősíti a játék, a játszók viszonyát az adott helyzetben. Voss és Eidinger ebben az előadásban két hatalmi helyzetet mutat, egyszerre játszva a színészek korával, tapasztalatával és a szerep karakterével. Voss az öreg herceg, aki álruhában visszatér kifürkészni a birodalmát ideiglenesen irányító helytartójának döntéseit. Voss álruhában csuklyát hord, szemüveget, kezén halálfejes kis gyűrű, rekedtes hangszínnel beszél, s ezzel tucatnyi lehetőséget teremt magának a hercegi és a baráti szerepváltás vokális jelzésére. Eidinger öltönyben-nyakkendőben, halványarany selyemingben maga is áldozat, a jól működő, erős államapparátus első embere, aki itt, a szemünk előtt kellene, hogy szétválassza emberi, testi érzéseit államférfiúi képzeteitől, s neki ez még nem megy. Ostermeier minden nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy elkötelezett színházcsináló, aki saját közösségének kérdéseit fogalmazza a színpadra, saját politikusságát formázza előadássá, a friss salzburgi kritikák mégsem politikusi portrét látnak Eidinger karakterében, én meg nem is tudok másra gondolni.

Erhard Marggraf, Gert Voss és Lars Eidinger. Fotók: Arno Declair. A képek forrása: Salzburger Festspiele
Erhard Marggraf, Gert Voss és Lars Eidinger. Fotó: Arno Declair (A képek forrása: Salzburger Festspiele)
Természetesen Voss és Eidinger játéktechnikája akár a két államférfi élettechnikájára is következtetni enged. Voss nagy pozőr, uralja a viszonyokat nemcsak a színpadon, de a nézőtéren is. Kijár, kibeszél, keresi és meg is találja a szemkontaktust velünk. Barátcsuhában teste fedett, tartásával és mimikájával, keze mozdulataival játszik, bámulatosan használva a commedia dell’ arte klasszikus hosszú kezek technikáját.  Eidinger kinéz ránk, de nem lát meg senkit. Rettenetes és csodaszép monológja alatt a vágy helyett a szerelmet érezzük, a kettő közötti felismerhetetlen határt, ennek súlyát és bűnét. Eidinger még sokáig Hamlet is marad, így viszi a színész teste magával a szerepeket, így írja a színészi játék szerepről szerepre saját életművét.

Voss a színpad közepéről lép pár lépcsőn át a nézőtérre, hogy jobbról nézzen vissza uradalmára. Eidinger vele átlóban, a trónterem bal hátsó sarkába húzódva üli végig a történeteket. Ostermeier a két jelenlét közül az egyiket szerepből, a másikat szerepen kívül oldja meg. Voss csak szerepben van bent, Eidinger azon kívül is, mindig. Talán két iskolának mondanánk, de biztos, hogy két óriási színész viszonyát látjuk játékhelyzetben.

Az előadás kezdése előtti tizenperceket a színészek velünk töltik, ők a színpadon már, beszélgetnek, melegítenek, lassan a nézőtéri fények is kialszanak, s marad időnk azon gondolkodni, hogyan és hol is kezdődik el a színház. Majd a rangidős, nyolcvanhat éves Erhard Marggraf biccent, felsorakoznak a proszcéniumon mindannyian, s három, az előadást végigdolgozó zenésszel felcsendül egy négyszólamos madrigál. „Je me hais”.

Szerző: William Shakespeare, Cím: Szeget szeggel, Fordította: Marius von Mayenburg, Rendező: Thomas Ostermeier, Díszlettervező: Jan Pappelbaum, Jelmeztervező: Ulrike Gutbrod, Zene: Nils Ostendorf, Fény: Urs Schönebaum, Dramaturg: Peter Kleinert, Szereplők: Gert Voss, Lars Eidinger, Jenny König, Erhard Marggraf, Stefan Stern, Franz Hartwig, Bernardo Arias Porras, Carolina Riano Gomez, Nils Ostendorf, Kim Efert